Na, elteltek az ünnepek. Ezek is. Gyorsan jött, gyorsan ment el pár nap, ez is megvolt. A közösségi hálón minden második poszt a Halloween-ről szólt; komolyan mondom, a végére már viszolyogtam az egésztől. Elviccelhetjük a halált, majmolhatjuk a legkevésbé sem az eszükről híres amerikaiakat, de nekem már túl sok volt belőle. Már nem kaptam lehetőséget magam megélni az érzéseimet, mert a pofámba tolták a vért, a csinnadrattát, a tököket faragva és mindent, amire nem volt szükségem.

Minden évben alig várom, hogy ez az „ünnep” elteljen. Ahogy Kriszta ITT megírta, fél a haláltól. Én meg szabályosan rettegek, és nem szeretném kinevetni, elviccelni és szellemeket idézni. Nem a saját halálomtól félek, hogy őszinte legyek, az teljesen hidegen hagy - nyilván addig, míg nem kell szembenéznem vele. Attól rettegek, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek. Fura és gyáva dolog, de sokáig azt szerettem volna, hogy előbb menjek el, mint a szeretteim. Most is azt szeretném, de az élet rendjét nem írhatom felül, úgyis akkor megyek majd, ha hívnak. Na, mégis kifiguráztam, a fene vigye el! :)

Igazából ezt a kis bevezetőt zárójelbe szántam, mert amiről írni szeretnék, és az ünnepek szériatartozéka, az a rutintalan sofőrök felbukkanása. Lehet karácsony, húsvét vagy a munka ünnepe, mindig voltak és mindig lesznek bátrak és merészek, akiket rákényszerít a szituáció, hogy eljussanak A-ból B-be. Én mindent elhiszek. Elhiszem, hogy fél, aki csak „hétvégén” vezet, elhiszem, hogy drága volt a Suzuki, hogy a papa túltolta a kóstolást a borból, hogy van kötelesség, hogy menni kell. Tényleg mindent elhiszek. A megértéssel vannak gondjaim és fenntartásaim. Igyekszem mostanában türelmet gyakorolni, ezt sok cikkemben írtam már, de azért ne öleljünk mindenkit a keblünkre, pláne akkor ne, ha hülye.

Egy négysávos úton (buszsávokkal összesen hatsávos), 70-es sebességkorlátozásnál, a belső sávban zötyögni 40-nel, mindent megértve és Deepak Chopra szellemiségével megáldva is, merész mutatvány. Én nem tudom, miért rögzült bizonyos emberek fejébe a gondolkodásmód, hogyha lassan mész, nem nyiffansz ki. De, képzeld, kinyiffansz, mert egy normális tempót és gondolkodást követő autós beléd rongyol hátulról és az arcodon már látszik is az addig a kormányon díszelgő Suzuki-logó.

És ekkor még szerencséd van. Nem tudom, mennyire köztudott a vezetők körében, hogy a lassú haladás és a forgalom akadályozása ugyanolyan veszélyes, mint a száguldozás. Nem azért okoskodok, mert Niki Lauda-klón vagyok, hanem azért, mert nem egy ember halt már meg nagy óvatosságában. Igazi nő vagyok: édesapám a fejét fogta a múltkor, mikor parkoltam, mert képtelen voltam félig dőlt parkolóhelyre betolatni. Ha nem ő fizette volna ki a jogsitanfolyamomat, simán hihetné, hogy „megboltoltam” az engedélyemet egy tömött kacsáért.

Summa summarum: tudom, hogy vannak kötelességeink, amiket teljesíteni kell, de érdemes kétszer meggondolni, hogy biztonsággal eljutunk-e a kívánt helyre a tudásunkkal és merszünkkel, mert a közlekedés nem játék, és az életünknél semmi sem lehet fontosabb. Mégha el is vicceljük ilyentájt a halált…