Prágában jártam az elmúlt hétvégén. Tudom, tízből kilencen meglincselnek a véleményem miatt, de az „Arany város” nekem kicsit sem aranyló, és ha elég kultúrbunkó akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy utaztam 530 km-t, hogy kapjak egy szokásos, pesti belvárosi hangulatot.
Prága történelmi központja a világörökség része, így szinte mindenféle járművel eljuthatunk oda. Mi a középáras, vonatos utazást választottuk. A vonat meglepően zökkenőmentesen ért be a város főpályaudvarára. A jármű és a fülkéi kulturáltak voltak, a kalauzok segítőkészek, a menetidő pontos. A pályaudvaron való tájékozódás okozott némi fennakadást, de az információs pultban és a jegypénztárban beszélnek angolul. A tömegközlekedés kulturáltabb, mint nálunk, de az emberek egymáshoz fűződő viszonya kicsit sem. A bőröndömmel és az anyámmal együtt hatszor küldtek el a fenébe, persze csehül, egy 30 perces utazás során. A megérkezésemkor nem éreztem magam víkend hangulatban, ugyanazt tapasztaltam, mint Pesten: az emberek bunkók, a tömegközlekedés nyögvenyelős. Igaz, a szállodánk Prága külvárosában volt, így elég sokat kaptam a cseh mindennapokból.
A szállodához érve azt hittem, minden színesebb lesz. A recepciósok kicsit sem voltak szívélyesek, szinte köszönni is nehezükre esett. Rutinszerűen kitöltették velünk a kártyát, és utunkra engedtek. A külvárosi részen hajléktalanok és bűnöző kinézetű emberek váltották egymást a járdán.
A megérkezés napján nem merészkedtünk be a belvárosba, csak egy kisebb központi helyen kerestünk éttermet. Minden második üzlethelyiség alatt pubot és éttermet találtunk, hol igényesebbet, hol kevésbé. Egy óra válogatás után a farkaséhségtől vezérelve egy Burger and Beers nevű helyet választottunk, az felelt meg leginkább az elvárásainknak. És nagyon jól döntöttünk. Eddigi életem legfinomabb burgerét ehettem ott, amit folyamatos hümmögések közepette fogyasztottunk el. Megbeszéltük Dórival, soha senkinek nem mondjuk el, hogy nem cseh nemzeti ételt választottunk. De ha jól emlékszem, a nők csak 47 órán keresztül képesek titkot tartani (lásd ITT), így bőven az átlag felett vagyok is. A késő délutáni ebéd volt a nap fénypontja, elégedetten hazasétáltunk, hogy korán nyugovóra térhessünk, mert tudtuk előre a következő napi kihívásokat.
A szállodánk négycsillagos volt, de ha jól tudom, ami nálunk négycsillagos, az a külföldi nagyvárosokban háromcsillagosnak felel meg. A másnapi svédasztalos reggeli pont egy háromcsillagos hotel reggelijének felelt meg: a latte isteni finom volt, a juice borzalmas, a többi pedig a hazaihoz hasonló. Egy dolgot vettünk észre, bár igazán nem is hiányzott, az a dzsem hiánya. Nem szerettünk volna bolti dzsemes kalácsot enni, hisz édesanyám lekvárját semmi nem übereli, csak feltűnt, hogy hiányzik a repertoárból.
Reggeli után gyalog indultunk a történelmi városrészbe. Körülbelül tíz kilométer távolságra volt a Vencel tér tőlünk. Az utunk elején széles mosollyal, izgatottan bandukoltunk egy kis erdős részen, nyugalomban, tisztaságban, aztán közeledtünk a turistaövezethez… És elszabadult a pokol.
Emberek ezrei tátogtak, fényképezgettek, szelfiztek, álltak, ültek, nyomultak. Persze, tudom, látni jöttek, de ennyien?! Ahogy a belvárosba értünk, már azt is megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutott az utazás. A tér építészete kicsit firenzei, kicsit bajor, kicsit gótikus, kicsik barokk, kicsit „magyaros”, kicsit „Habsburg” és nagyon zsúfolt. Szinte élvezhetetlen. Az asztronómiai óra gyönyörű, már amit láttam belőle. Haladtunk tovább, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy a Károly-hidat lássam. A híd ott volt, ahogy vártam is, a fényképekről volt némi fogalmam róla. Úgy éreztem magam a hídon, mintha egy tüntetésen lennék: egymást taposva haladtunk egyik oldalról a másikra, kerülgetve a portrérajzosokat és a kínaiakat. Én ennyi kínait nem láttam még egy rakáson, mint Csehországban. Kínába kellett volna utaznunk, ha már ők ide jöttek, ott nagyobb hely maradt…
Haladtunk, haladtunk, szinte kötelezően, mint a birkák, egymás popója után. A katedrális előtt millióan, a várba vezető úton kilométeres sor. Megnéztünk egy unalmas őrségváltást, egy gyenge IV. Károly-imitátort és méregdrága szuvenírboltokat. Minden ajándékbolt ugyanazzal teletömve: hűtőmágnesek hada, bögrék, ékszerek, zászlók, korsókkal csomagolt uncsi sörök, amelyek ki tudja, mióta vannak ajándéknak csomagolva. Édesapámnak itthonról ígértem fini cseh söröket, ha már a sör Mekkájában leszek pár napot, de ha hiszitek, ha nem, egyetlen kézműves sörökkel teletömött boltot sem láttam.
Viszont ettem a cseh nemzeti ételből, vagyis inkább kóstoltam csak. Dórival ugyanazon a véleményen voltunk: mégsem mehetünk haza úgy, hogy nem ettünk a csülök-knédli-káposzta kombóból. Tizenhét kilométer séta után sikerült beülnünk egy dohányfüstös lebujba, tudniillik ott nincs dohányzási tilalom. Az étel íze remek volt, a párolt káposzta ízét most is a számban érzem, de a csülök helyett egy szelet tarját kaptunk. A csalódás adott volt, így jár, aki „csak” angolul tud. Ezért írtam, hogy szinte csak kóstoltunk, baromi sok pénzért. A kopogó szemünkkel, a fájós lábunkkal és a cigifüstben elhalt fél tüdőnkkel nekiindultunk az utolsó 4 kilométernek, immár hazafelé.
Minden csalódásom ellenére remek hétvégét töltöttünk a barátnőmmel Prágában, mert nagyon sokat nevettünk. Dóri szinte hahotázik, amikor nevet, így elkerülhetetlen volt, hogy ne ránk figyeljenek az emberek. Ahogy itt is, ott is fáj az embereknek, ha valaki jókedvű és vidám.
Nagyon ránk fért ez a kiruccanás, nehéz idők voltak, nehéz idők jönnek, de annyiban maradtunk, hogy ha legközelebb feltöltődni vágyunk, biztosan nem Prágába vonulunk vissza.
