Amikor negyven lettem és pont egy randira készültem talán, az akkor kamasz fiam teljes önbizalommal közölte: „Ugyan, anya, negyven felett már nincs szexuális élet”.

Először röhögtem egy jót, aztán elgondolkoztam. Mert tényleg nehéz. Nem elég, hogy négy iksz után van az ember, már a teste sem olyan, mint volt, és amilyennek szeretné. Ráadásul a korabeli pasik nagy része a huszonéves lányok után rohangál.

Szóval  a sikertelen, idiótával lezajlott randi után elgondolkodtam, hogy akkor nekem most már csak idióták, lúzerek és kiéhezett, kósza numerák jutnak? Hogy tényleg semmi sem működik negyven felett? Hogy ideje beszereznem a nylon otthonkákat, kötőtűket és hintaszéket?

Persze a megzuhanás közben is tudtam: mindez nem én lennék. De akkor milyen vagyok én?

Most már negyvennyolc. Szóval a négy ikszhez még egy szép fél ikszet, meg egy picit is hozzátehetünk. És képtelen vagyok felnőni. A fiam barátaival bandázok, ha olyan a kedvem, órákat rovom a várost, amolyan „azértmertcsak” alapon. Nincs stílusom, pontosabban az a stílusom, hogy olyan vagyok, amilyen. Engem kedvelők és utálók szerint is őrült és extravagáns. Ha kedvem van, tűsarkúban tipegek, csini pici ruhában, máskor képes vagyok a csilivili minihez bakancsot húzni. Mindent a hangulatom diktál, még a sminkemet is. Ugyanis az vagy van, vagy nincs. De leginkább nincs.

Sose tudom, mi áll jól és mi nem. Soha nem is érdekelt. Inkább érzem, mintsem tudom, de persze azért néha mellényúlok. Ha tetszik egy ruha, magamra rántom. Aztán majd megmondják. Vagy nem. Szerencsére a hajamat profi formázza, és úgy, hogy gondom ne legyen vele, mert a kezemben úgy áll a hajszárító, hogy a szakember a látványtól sírva menekül. A tollazatom volt már mindenféle színű, főleg a négy iksz utáni lázadás – talán második kamaszkor? - éveiben, aztán rátaláltam – na jó, odalökdöstek hozzá – a megoldásra. Valahogy mindig az isteni Coco szavai jutnak eszembe, ha magamra gondolok: "Mindenki röhögött az öltözködési stílusomon, de ebben rejlett a sikerem titka. Más voltam."

Mivel rovom az utcákat, képes vagyok kilométereket sétálni egyetlen jó fotóért, vagy csak úgy, állandóan figyelem az embereket. És hihetetlen vagy sem, közel sem a pasikat. Látom a nőket, ahogy lifegő karral, bőr-ringó combokkal, stílustalan cuccokban vonulnak. Ilyenkor jön a visítás: naneeeeeem! Én ezt nem akarom.

Ám hedonista is vagyok. Imádok élni, a kedvencem Olaszország, annak is a déli része, ahol tombol az „eszünk-iszunk-alszunk-bakhmmmm” életérzés. Jó, jó, én csak módjával eszem, szerencsére a válásom körüli agybaj idején beszűkült a gyomorom, így falni sose fogok már talán, így a súllyal nincs gondom. Mondjuk ennek ellenére imádok enni, pontosabban imádom a jó ételeket, a finom borokat. De mindig, mindenből csak mértékkel. Pontosabban néha van baj a súlyommal. Kicsit. Ám mérlegem nem volt, amíg meg nem örököltem apámét. Ha nem így hozza az élet, talán sose vettem volna magamnak. A ruháim adják a mércét - beleférek a kedvencembe, vagy nem. Bele szoktam férni, bár néha rám jön a pocipara. Szóval van bajom a testem megváltozott működésével, és minden baromsággal, ami így negyven felett jön. Mindennel, amit a szaklapok, az okosok és a női magazinok is leírnak.

Ráadásul világ életemben utáltam például a tornaórát. A harmincéves érettségi találkozónkon is laposkúszva osontam el a volt tornatanárom mellett. Merthogy szóba került, hogyan potyáztuk el a futást, és milyen bénán csüngtem a kötélen. Az általam csak „csöcsrázónak” hívott aerobic és társai sosem vonzottak, a futást – örök bagósként – nem nekem találták ki. Kardiózni már csak azért sem szoktam, mert egy-egy fotózás, vagy tudósítás több kilométeres sétával jár. Sétálni meg amúgy is szeretek, leginkább a városban, és nem egy futópadon, a tükröt bámulva.

Szóval beletelt egy kis időbe, hogy edzésre szánjam magam. Illetve korábban már jártam spinningelni, főleg a gyerek miatt, mert ő menni akart. Aztán lesérültem – máshol, máshogyan -, utána pedig újra csak a menetelés lett a sportom. Volt egy röpke időszak, amíg edzeni jártam, aztán szaporodtak a feladatok, én meg pörögtem a munkában, mint a motolla. Utána beindult megint a súlyok emelgetése, ami az életem része lett, amíg a szerelem - remélem, az igazi és nagy, végleges – fel nem kergetett a rózsaszín felhőcskére.

Szoktam volt mondani, hogy bár elvált vagyok, sosem voltam férjnél. És így is érzem. Rossz, elkapkodott döntés volt, sebtében aláírt papír, szerelem nélkül. Ám most, életemben először szívből igent mondtam, és szeretnék egyszer – még ha így a kamaszkoron és ifjúságon jóval túl – hercegnő lenni. A párom számára NŐ vagyok, de megtanultam az élettől, hogy annak is kell maradni, kívül és belül is. Nem csak azért, hogy megtartsuk a férfit, hanem magunkért. Önmagamért szeretnék nő maradni, minden porcikámban, és a kedvesemért, mert számomra ő fontos. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy beleférjek életem első hercegnőruhájába. Hogy a nagy napon ne csak neki, ne csak a vendégeknek legyek szép – vagy nem is szép, hiszen az olyan relatív, sokkal inkább mesés -, hanem főleg magamnak.

Na de mitől nő egy nő? És mitől jó nő a nő? A haj, a smink, az alak? A ruha teszi csak az embert? Vajon hol az igazság a mai, média celebjei által uralt, való világnak hazudott káoszban?

Szerintem a stílus az, ami a nőt nővé teszi. Igazi. Mert mindig vallottam Chanel szavait: "Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned!" Márpedig nekem igen sokszor álltak igen rosszul a dolgaim. Túl kellett élnem, ebben pedig segített ez a hitvallás. Ha jól néz ki az ember lánya, ha kap egy elismerő pillantást az utcán, máris jobban érzi magát a bőrében, akármekkora is a katyvasz körülötte. Amint enyhül a feszültség, könnyebben megy a problémák megoldása is.

Jól érezni csak akkor tudom magam a bőrömben, ha minden kerek. Kívül és belül. Na jó, amennyire lehet. Ehhez pedig nőként kell a fodrász, a kozmetikus, a manikűr, a pedikűr, és igen, a mozgás. A régen oly nagyon utált torna. Az edzés, ami szépen lassan életforma lesz, akkor is, ha régen utáltam a tornaórákat. Édes méreggel mérgez, úgy, hogy kitakarítja nem csak a testet, de a fejet is. A súlyokkal elszállnak a kattogó gondolatok, a világ letisztul, és minden sokkal egyszerűbbé válik.

Rájöttem, egyszerűen olyannak kell lennem, amilyen lenni akarok. Nem az kell, hogy rám hagyják, ej, ötven fele olyan jól tartod magad. Nem az kell, hogy nyugtatgassanak, két gyerek után belefér a pici poci. Nem fér bele. Nekem nem. Ezért pedig tenni kell. Feszesíteni és erősíteni, testet és elmét karban tartani csak sétával nem lehet. Egy barátnőm virtuálisan belém rúgott kettőt, rátett két lapáttal a punnyadás. Én meg elmentem. Ez a történet kezdete.

Azóta sokat gyarapodtam. Nem csak izomban, erőben, de tudásban és ötletekben is. Lehet, hogy a szabadidőm kevesebb, de minden egyéb téren több lettem. Ha érdekelnek ezek az ötletek, sztorik, kipróbált tervek, receptek, tarts velem az úton.

(Cikkünk 2017. szeptember 12-én jelent meg.)