Sokat elmélkedem mostanában az életen. Nem csak az enyémen, másokén is, kompletten azon, hogy mivé vált vagy válik ez a világ, és milyen erősen tevékenykedik a gonosz. Látom az embereket, ki hogy áll a mindennapokhoz, hogy közeledik embertársaihoz, ki hogy akar minél többet beletolni a létbe, és ki hogyan akar minél többet kivenni belőle, akár úgy, hogy korábban nem erőltette meg magát a „közösbe” pakolásnál. A reggeli IDÉZETEN felbuzdulva írom ezt a cikket. A változásképtelenség létünk egyik megbénítója, sokszor a boldogtalanságunk alapja. Topogunk egy helyben, mindaddig, amíg vagy kilöknek a sorból, vagy kizuhanunk magunktól.

Sokáig tartott, mire én is megértettem, hogy a változás életünk természetes része, és ugyan némileg kitaszít a komfortzónámból, egyáltalán nem rossz dolog. Engem is rendszerint rákényszerített az élet, magamtól ritkán voltam elég bátor, hogy szembe ússzak az árral, vagy a nyugalmat válasszam. Az ember hamar hozzáidomul a megteremtett miliőhöz, akár tragikus, akár felemelő.

Nyilván, ha valami mesébe illő, akkor eszünk ágában sincs máshova lépni, de sajnos akkor is tétovázunk, ha valami kudarcra van ítélve, ha a mindennapok része a szomorúság, a bánat, a feszültség, vagy akár a közöny.

Elég régóta egyedül vagyok, társ nélkül, szerelem nélkül, a másik felem nélkül. Sokszor felmerült bennem, hogy magamat hibáztatom. Miért szeretek olyat, aki engem nem? Miért nem működöm azzal, akivel egyébként működnöm kellene? Miért nem tüzel fel valaki, aki mindenki mást feltüzel? Miért nem tudok társkeresőn ismerkedni? Miért untatnak a kedves, cuki férfiak? Na, nyilván választ senkitől nem kaptam meg, hisz magamban kellett keresnem. Neki is láttam, és elkezdtem foglalkozni magammal. Magamnak tettem fel a kérdéseket, de nem csaptam egyből a közepébe. Igyekeztem megfogalmazni az alapkérdéseimet, mint például: mi a kedvenc színem és ez hova vezethető vissza? Mi szerez örömet a mindennapokban? Mi az első gondolatom ébredéskor általában és miért? Milyen ételeket szerettem kiskoromban? Szeretem-e őket a mai napig, vagy változott-e az ízlésem az évek alatt? Milyen barátokat kerestem magamnak, és hány emberben kellett csalódnom az évek alatt? És még sorolhatnám… Nagyon érdekes felismerés. Egyszerre fájó, sebeket feltépő, közben pedig nosztalgikus, kellemes emlékek és érzések hatalmasodnak el rajtunk. Ezekkel az alapkérdésekkel ismerjük meg a - csúnyán fogalmazva – a lelkünk aktuális világát, és kerülünk egyre és egyre közelebb magunkhoz.

A szakemberek állítják, hogy a maszturbáció segítségével ismerjük meg a testünk rezdüléseit, hogy mindenkinek kötelezővé tennék az alkalmazását szégyenérzet nélkül, így jutunk ugyanis közelebb magunkhoz és a vágyainkhoz fizikai szinten. De emellett tanítani kellene a lélekgondozást is a gyermekeknek, mert hiába élünk meg csodát a fizikai világban, ha nem halljuk meg a lelkünk hangját, amely a boldoguláshoz és a mentális erőhöz szükséges.

Nagyon sokat kell még tanulnom magamról, magamtól és másoktól, de hála az egyedül töltött időnek és a befelé fordulásnak, van már néhány dolog, amivel tudatos, 34 éves nőként már biztosan tisztában vagyok.

1. Soha többé nem viselem el, ha valaki lekezelően bánik velem, ha lenéz engem és ennek hangot is ad, ha degradál mások előtt, vagy ha ordít, okkal vagy ok nélkül. Igenis kiállok magamért, és hangot adok a nemtetszésemnek. A napokban megtörtént az ordítós eset, és ahogy közöltem az illetővel, hogy jó lenne, ha állítana magán, a hangerő mégis emelkedett. Nem viselem el senkitől.

2. Tiszteletlenség. Azt gondolom, hogy két ember közötti bármilyen kapcsolat alapja a tisztelet. Akkor is megadom a kellő tiszteletet, ha nem kedvelem, ha nem ismerem el a munkásságát, ha nem tesz hozzá az életemhez. Egy párkapcsolatban pedig pláne az alapkövek egyike, amiből kiindul a bizalom, a hűség, a szeretet és az őszinteség.

3. Női mivoltom sértegetése. Nem vagyok tökéletes én sem, ahogy egyébként senki sem. A testemre, a viselkedésemre, a mellemre, a fenekemre és a lényemre tett sértegetést és bántást nem tűröm el. Teszek magamért, a testemért, a kommunikációmért, a viselkedésemért, és ha ezt valaki nem díjazza, hanem tovább ostoroz és meg akar változtatni, akkor nagyon rossz lóra tett. Elengedtem a görcsöt, hogy vékony legyek, zsákbamacskát nem árulok ruhában sem. Ha valaki így elfogad, elfogad, ha nem, akkor mutatom az ajtót.

4. A nevetés fontossága. Szeretem az életet, a kacajokat, a vidámságot, a kedvességet. Nyilván nem a vihorászásról vagy mások kinevetéséről beszélek, hanem az élet napos oldalának a felismeréséről. A depressziós, „minden szar” embereket kerülni szeretném.

5. Az ölelés és az érintés fontossága. Ha lesz egy párom, soha, egyetlen nap sem fogom elmulasztani megölelni vagy megsimogatni. Olyan emberre vágyom, aki vágyik erre, és a láthatatlan szeretet áramolhat rajtunk keresztül. Nem a szexre gondolok, hanem az önzetlen szeretetre, amit akkor adhatok majd neki, amikor kedvem tartja. Az emberek azért is hidegülnek el oly könnyen egymástól, mert nem mutatják ki az „akkor és most”-ban, ahogy éreznek. Nem szeretnék már játszmázni, taktikázni, csak egyszerűen szeretni és szeretve lenni. Áldás!

(Az írás 2017. április 29-én jelent meg.)