Túlnézek a kereteken. A dolgok értelmét, mélységét, valóságát keresem. A valódit. Azt, amiért érdemes. Amiért – aztán – tényleg érdemes.

Megpróbálom, amit lehet, elmegyek, ameddig lehet. Beleteszem a mindent. Megtudom, amit megtudhatok. Bármi is legyen az. Néha fáj és nehéz, de akkor is szeretném tudni, látni, érezni, ismerni, megtapasztalni. Megélni. Jobb lenne e tapasztalat és tudás nélkül? Az én válaszom erre a kérdésre egyértelmű nem.

Amikor túlmegyünk az üveghegyen, onnan olyan tudással jövünk vissza, amitől más emberré válunk. Vagyis csak látszólag: valójában ugyanis pont önmagunkká válunk, vagy legalábbis önmagunkhoz kerülünk közelebb. Már az új tudással, lélekállapottal, önazonossággal jövünk vissza az üveghegy innenső oldalára.

Sokan félnek átmenni az üveghegy másik oldalára, mert sejtik, ez kimozdíthatná őket oda, ahonnan már soha többé nem tudnának akként visszatérni, mint akik annak előtte voltak, pontosabban, mint akiknek azelőtt hitték magukat. A tudás az ijesztő, és az emiatt lehetséges változás mélysége. És, persze, a felelősség: mit kezdünk a tudással.

Nem mindenki jár az üveghegyen túl. És az üveghegyen túli üveghegyen túl, meg azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr… És legtöbben azok közül, akik még nem merészkedtek tovább a kereteknél, nem szeretnék érteni, így inkább utálják azokat, akik kijjebb léptek. Azon kevesek – de egyre többen lesznek –, akik a visszatérők beszámolói alapján felismerik magukban is a keresőt, előbb-utóbb ők is megindulnak az úton. Azok – tömegek – számára, akik félnek szembesülni önmagukkal és a világgal, ez egyértelmű felforgatás; ők ragaszkodnak továbbra is az öncélú rendhez. Mert az az ismerős, és az ismerőstől érzik biztonságban magukat. Valójában pedig összekeverik a biztonságérzetet a biztonsággal. És nem veszik észre, hogy a dolgok akkor is változnak, alakulnak, folyamatosan megismerendők, ha ők nem akarják ezt.

Az emberek önvédelemből, azért, mert mások emiatt megtipornák őket, vagy egyszerűen a beléjük égett rutin okán jobban titkolják a boldogságukat, mint a szomorúságot, nehézséget. Mert a küzdelem az elvárt, a küzdelem azért, hogy beleférjen a keretbe. Vagy csak legyen benne abban a keretben, és hallgasson. Minden más zavaró. Volt képe másképp csinálni! A „más” pedig szembesít, de legalábbis elgondolkodtat.

Miért kellene titkolni azt, ami lényegi, igazi, valódi, létezik? Miért kellene elrejteni azt, ami jó, ami példa lehetne, ami úgy világít, hogy alig lehet eltakarni, mert a fénye mindenhonnan átsejlik? Miért kellene elhazudni a „van”-t, amikor más a „nincs”-et is kiteszi?

A boldog ember ünneprontó. Az ünneprontót pedig jobban utálják, mint a csalót (ahogyan az 1872-ben született Johan Huizinga, holland történész és indológus már korábban rámutatott). A csalás a csalóról szól. Lehet rá mutogatni, de tettét elbagatellizálni is, esetleg nyájasan szemet hunyni felette. Vagy akár normaként interpretálni a csalást. Főleg, ha sokan csalnak, s egész rendszer épül erre. Az ünneprontó azonban a többiek felé mutat. Egész létével, a maga jelenségével. Ujját magán érzi az egyén és a közösség: saját ellentmondásos létezését és élethazugságait érzi leleplezve általa. Ezt pedig változatos módokon igyekszik elnyomni, eltüntetni, meg nem történtté tenni, az ünneprontót diszkreditálni.

S mi lesz így a gyerekeinkkel, akiknek a nem létezőt szeretnénk létező valóságként mutatni? Mégha sikerül is elhitetni velük, hogy az illúzió a valóság: milyen árat fizetünk érte, s főleg, milyen árat fizettetünk velük? Gyerekekkel együtt élni csak hitelesen lehet. Mivel lelkük megérzi a csalást, a hazugságot, a képmutatást. Érzékelik, ha a valóság nem ugyanaz, mint amit a felszínen látniuk kellene. És ez összezavarja, összetöri őket. Még csak szavuk sem lehet arra, ami a valóság, hiszen azt nem szabad meglátniuk.

Azt hisszük, meg lehet úszni. Nem, nem lehet.