Számtalan olyan gyermekkori emlékünk lehet, ami sokszor felnőtt korunkban is megmarad. Az egyik ilyen nekem a banánnal kapcsolatos. A banán akkoriban nem az volt, mint ma. A ma már kissé megunt gyümölcs, régebben különleges, egzotikus, karácsonyi meglepetésnek számított. Emlékszem, amikor Bécsből – ami akkoriban a varázslatos Nyugatot jelentette a magyarnak – hazafelé a buszon banánt ettem. Nem egyet, hanem kettőt! Az utána következő napokban pedig a banáncsokorról naponta letörtem egyet-kettőt, hogy élvezhessem a déligyümölcs finom ízét.

A családunk egyszerű, paraszti származású család. Nem ismertük a luxust, de a nélkülözést sem. A szüleim szorgalmasan dolgoztak, amiért tudattalanul is hálásak voltunk a bátyámmal. Természetes volt tehát, amikor egy banánt megbontottam, akkor törtem egy darabot a szüleimnek is. Nem kértek belőle, mondván, egyem csak meg nyugodtan. Furcsa volt, mert tudtam, hogy amúgy nagyon szívesen megennének egy darabot. A gyermek megérzi az ilyet. Mégsem tették, hagyták, hogy én tömjem be az egészet. Engem pedig nem kellett sokáig győzködni. Betömtem. De a kérdés azért ott motoszkált bennem: hogy lehet az ilyet visszautasítani? Miért nem akarnak ilyen finomat enni?

Aztán az ember felnő, gyereke lesz, és amit akkor nem értett, azt nem megérti, hanem minden csinnadratta és megvilágosodás nélkül, egyszerűen csak megéli. Természetes lesz a számára. Megéli, hogy amint egykor ő volt a világ közepe, most eljött az idő, és az ő gyermeke a világ közepe. Amit kapott, azt most tovább kell adnia. És ebben nincs semmi kényszer, semmi szentimentális díszelgés, semmi akaratlagosság, ez csupán előjön, mint egy jól megírt program, ami végigfut az emberen. Ilyenkor összehasonlíthatatlanul nagyobb örömet okoz, amit a gyermekünknek adhatunk, mint amit magunknak.

Nagy szerencse, amikor az ember olyan családban nőhet fel, ahol ez a program generációról generációra végigfut. Ahol gyermekkorában megélheti, milyen a világ közepében lenni, hogy amikor majd felnő, ugyanezt adja a saját vérének. Tényleg gyönyörű dolog. Az igazán csodálatos azonban mégis az, amikor valaki nem folytatni tud egy nagyszerű szálat, hanem meg tud szakítani egy borzalmasat. Amikor valaki úgy éli meg a gyermekkorát, hogy alig, vagy egyáltalán nem tudja, milyen a világ közepe. Aztán amikor felnő, mégis odahelyezi a saját gyermekét. Olyat tud továbbadni, amit ő annak idején nem kapott meg. Ehhez kell az igazi lelkierő, hiszen nem csupán önmagát, hanem egy családi sorsvezetést is le kell győzni ilyenkor. Akárhogyan is legyen, egy dolog biztos: gyermekként mindenki megérdemli, hogy a világ közepe legyen. Ha valaki ezt nem kapja meg, jó esetben képes túllépni rajta, rossz esetben viszont nem tudja majd ő sem megadni a gyermekének ezt az érzést, és/vagy a világ közepe felnőttként akar majd lenni.

Mi mindenre jó egy önzetlenül odaadott banán...?!