Kislányként kellenek álmok, ideálok, képzelgések, vágyak, példaképek és célok, szem elől nem téveszthető való, ami motiválhat minket a későbbiekben. 

Sosem rajongtam senkiért és semmiért. Vagyis hazudok: rajongtam egy Rókica nevű legórókáért, oly hevesen, hogy képes voltam „ellopni” az oviból. Azóta nem tudom, hogy Rókica merre tévedt el mellőlem, de akkor és ott oly annyira akartam őt, hogy a szüleim x-edik, „Ne lopj!” parancsolatát is képes voltam megszegni. Voltak megrögzött vágyaim, ami a rókalopással kezdődött.

A sorozatok, reklámok és a nőiség sarjadzása erősen hatottak rám, szinte egyik pillanatról a másikra ültettem el az agyamban oly tévképzeteket, amelyeket senki nem volt képes megmásítani. Olyan makacs és céltudatos kislány voltam, hogy most irigylem az akkori énemet. Életem egyik legnagyobb ostobaságából származó csalódásom az volt, hogy a hajgöndörító zselétől vártam, hogy a szögegyenes hajam loknirengeteggé váljon. Gondoltam, rákenem a fejemre a cuccot, és az afronépet megszégyenítő módon viselhetem a hajkoronám. Anyukámtól kuncsiztam a rávalót, adta-adta, de közben szembesített az aktuális kattanásommal, miszerint hülyeség, aztán rám hagyta.

A haj a nők egyik gyengéje. Valakinek az egyenes, valakinek a göndör volt a vágya, de nem volt nő, aki ne irigyelte volna Charlene Tilton, azaz Lucy Ewing meseszép, szőke hajzuhatagát. A ma 58 éves színésznő örök védjegye lett a samponreklámba illő, mindig makulátlan hajkorona. A termete, a karaktere, a filmbéli szerepe és színészi képességei is feledhető emlékek, de az akkori haját sosem fogom elfelejteni, ahogy a Dallas című sorozatot sem.

Nekem ez nem csupán csak egy sorozat, hanem egy emlékösszes is. A panellakás harmadik emeletén, édesanyám ölébe hajtva a fejem, vártuk minden pénteken, hogy kezdődjön végre a nagybetűs hétvége. A péntek délután a takarításé volt, mindahányan voltunk nők a családban, tisztára vikszeltük a saját kuckónkat, édesanyánk pedig fertőtlenítette a konyhát, a fürdőt, hogy a hétvége a családé lehessen. Édesanya minden pénteken a hipószagú kezével simogatta a fejem, amit a mai napig az orromban érzek. Utáltam a hipót, a mai napig kiver a víz tőle, de ez az emlék mégis nagyon kedves nekem.

A Dallas volt mindenki sorozata, kicsit olyan világba repített minket, ahova mindenki vágyott, de arcpirító volt akár kimondani is, hogy 10-ből kilencen itt hagytunk volna csapot-papot a fél Ewing-ranchért, vagy azt, hogy Jockey Ewing igenis szimpatikus a maga gonoszságával.

Az elmúlt években leporolták a megsárgult filmszalagokat, és újra felkínálták a jónépnek szombat és vasárnap délelőttre. Oly kultikus sorozat, hogy a mai fiatalság is tudja, ki volt Bobby és Jockey, Pamela és Samantha. Felnőtt fejjel komikus a színészek permanens szenvedéssorozata, a vezetés előtti whiskey lehörpintése, a jófiú Bobby hiperkorrektsége, Cliff Barnes balfaszsága. A könnyen megoldható cselekvések is rétestésztaként nyúltak tíz részen keresztül, de így visszagondolva, nekünk ott és akkor ez kellett. Kevesebb lett volna a péntek a hipószag nélkül, Jockey ravaszsága és kéjes mosolya nélkül, és a mai napig Lucy Ewing nevéből élő Charlene Tilton irigylésre méltó fejdísze nélkül. Kevés, valóban híres színész neve és pályafutása mellett jelenik meg egy filmszerep vagy filmbéli karakter neve, akinek a szerepét még fel is támasztották az új sorozat forgatásakor, és aki kitűnően megél abból az egyből. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne az életben.

Sokunknak kívánok hasonló, könnyen jött sikert!