A Duna partján ülve bámultam a hatalmas vizet, mely több tucat titkot őriz, emléket rejt, több tucat életnek ad otthon, s amelytől én rettegek. Félek hatalmasságától és az erejétől, mégis vonz, hív magához minden elgondolkodtató pillanatomban, mikor nyugalomra, biztonságra és magányra vágyom. Olyan magányra, amikor bőröm levetve cserélnék életet. Szeretek a stégre ülni pezsgővel vagy könyvvel, mikor épp mire van szükségem. Minden „látogatásom” előtt oly izgatott vagyok, mintha a tökéletes hercegemmel randiznék, kellemes gyomorgörccsel, elégedett, csalfa mosollyal indulok Felé.

Szeretem a nyár illatát, a poshadt víz szagát, a Nap tükröződését, a békák kvakkogását és azt, ahogy hallom a saját elmém hangját. Mar, emészt, sajdul minden gondolat, melyeket csak ott merek előhívni. Olyan kérdések jönnek belőlem felszínre, melyekre félek válaszolni. Az egyik legnehezebb feladat számomra az életben, hogy szembe nézzek a félelmeimmel. Struccként dugom homokba a fejem a mindennapokban, pedig érzem, hogy megoldásra várnak feladatok, szembesülnöm kell magammal és a démonjaimmal.

Szembe kellett néznem azzal a tudattal, hogy én nem vagyok kemény szikla, nem tudok érzelmek nélkül élni, hiába várják tőlem. Szembe kellett néznem azzal, hogy nem úgy szeretnek, ahogy én szeretek. Én túláradó vagyok, ragacsos, cukormázas, sok és szemtelenül őszinte. Akkor is, ha tartanom kellene magam, ha úgy tartja az illem. Én nem vagyok kemény: szeretni akarok, nevetni, örömet szerezni, mosolyt csalni arcokra, még akkor is, ha falakba ütközöm. Sokat csalódom, mert manapság mindenki fél. Fél az érzelmektől, mintha fájna a jó.

Túl közvetlen vagyok, tudom. De már nem változom meg, mert látni szeretem, ahogy elbizonytalanítok embereket a viselkedésemmel, ahogy törnek le a falak a rideg szívekről. Mert törnek, még az idő alatt is, míg én a Duna partján ültem, József Attilát olvastam és hallgattam sorsomba merülten...