Hó. A gyűlöleted téli megtestesítője. Mert megnehezíti. Megkeseríti. Mert lapátolni kell, sózni kell, oldani kell. A fül fázik, a kéz lefagy, a háton megizzad a kabát. A tagokban izomláz, a lélekben a teljes kilátástalanság, ahogy végigpillantasz a kerten. Hogy sosem lesz vége. Sosem szabadítod ki a kocsibeállót, sosem érsz a járdasöprés végére. De csinálni kell, mert mi van, ha az öreg néni előttetek esik hasra, szatyor repül, mentő jön, rendőrség csenget, megbüntetnek, meghurcolnak meg még a lelkiismereted is. Más is lapátol, seper, sóz. Valamennyi ház előtt ott totyognak a trottyos mackós szomszéd bácsik. Még annyi örömöd sincs, hogy egy guszta, feszes negyvenessel vállalhass sorsközösséget, akinek a pufikabátja alatt is felsejlik a tartalom. Csak az agyig hatoló hideg, az elgémberedett karok és befagyott kedv. Olyan védtelen vagy. Úgy érzed, a hó betemet, maga alá gyűr, megbénít.
Hó. Téli gyönyörűség. Örömforrás. Látványorgia a szemnek, harmóniatobzódás a szívnek. Mert az első adag még olyan fehér és érintetlen, melynek előállítására csak a természet képes. Mert van abban valami örök megnyugvás, ahogy ropog. Végtelen védelem. Úgy érzed, a hó képes betemetni, elfedni minden rosszat, minden szürkét, minden nem evilágra valót. Lefekszel a havas földre, kapálózol, hadonászol, eggyé válsz a természettel. Tested nyomán pedig ott a hóangyal, mely kapocs az Éggel is. És szánkózás. A gyermeked kacagása, ahogy újra és újra lesiklik, az út közepén lecsúszik vagy téged lök le, s csak gurgulázva gurultok a hóban. Kapocs a saját gyerekkoroddal. Amikor édesapád a Lada mögé kötötte a karfás ródlit, s hosszú órákig furikázott a néptelen falu le nem takarított útjain.
Ez mind-mind a hó. Ez mind-mind eszedbe jut, amikor meglátod az első nagy pelyheket esni, melyek olyan magabiztosan jönnek, hogy tudod, maradnak jó darabig. Nem placcsannak semmivé leérve, hanem napokra, hetekre átrajzolják a környezet tónusait. És végiggondolod, hogy nincs két egyforma hópihe. Még sosem volt. Mióta világ a világ, minden egyes hócseppecske egyedi. Mint az ujjlenyomat. Ha a kezedre hull, két egyedi lenyomat találkozik.
Ember és természet. Te és a hó. Az élet.
V. Szabó Kriszta
