Nem gondolok rá állandóan. Általában úgy érzem, hogy nem félek tőle. Legalábbis akkor, ha rólam van szó - vigyen, ha itt az idő. Csak szépen, finoman vigyen, ha kérhetem. Ne lihegjen hónapokig a nyakamba és ne okozzon fájdalmat. Mindenki ezt reméli a haláltól.

Azt gondolom és abban hiszek, hogy a halállal nem ér véget az élet - sőt, bizonyos értelemben akkor kezdődik. Át a fehér fényen, át az alagúton… és ott várnak a lélekcsaládunk tagjai. Akkor már nem fáj semmi, elmúlnak a fizikai test okozta nehézségek. Nincs más, csak a tiszta, feltétel nélküli szeretet és öröm. Hiszek az élet körforgásában: hiszem, hogy újra és újra megszületünk, mert a lélek bár tökéletes, de tapasztalatlan. Ezért életről életre új testet, új sorsot, új körülményeket választ magának, ahhoz, hogy egyre tapasztaltabb, tökéletesebb lehessen. 

Nem tudom elfogadni azt, amit egész gyerekkoromban tanultam: hogy a halállal véget ér az élet és mindaz a tudás, élmény, minden gondolat, öröm és bánat, ami az ember volt, hirtelen semmivé lesz. Ma már mélyen hiszem, hogy a halállal nem szűnik meg a lélek. Éppen ezért abban is biztos vagyok, hogy elhunyt szeretteimmel találkozom Odaát. Tudom, hogy így lesz.

Fontos, hogy elhunyt szeretteinket meggyászoljuk. Van, akinek a temetőlátogatás adja a megnyugvást. Másnak az, ha otthon gyújt egy gyertyát. A lényeg, hogy a számunkra megfelelő módon emlékezzünk. Ezek a napok az emlékezés napjai. Így vagy úgy, hitünknek megfelelően.