Kamaszkoromban arról álmodoztam, hogy majd lesz egy újság, amiben lesz egy rovatom, ahol minden héten megírom a véleményemet az aktuális közéleti témákról. Aztán a sors úgy hozta, hogy pénzügyi vonalon helyezkedtem el. Persze a sors olyan, hogy aminek jönnie kell, az jönni is fog, így nem tudtam elkerülni az újságírást, megtaláltak a lehetőségek, így kezdtem előbb nyomtatott lapba, majd ide, az IgenÉletre publikálni.

Időközben le is diplomáztam kommunikáció és médiatudomány szakon, tanultam újságírást, bár szerintem ez olyan terület, ahol a tehetség, a hozzáállás meg a gyakorlat teszi a mestert, mégis, sokáig félve mondtam ki, hogy újságíró vagyok - és még most is vannak kétségeim, hogy megérdemlem-e, kiérdemeltem-e ezt a jelzőt? Mert olyan felelősségnek, súlynak, sőt, szentségnek érzem, ami nem jár automatikusan. Amit meg kell szolgálni. Igen, így tekintek az újságírásra. Szent szolgálatként. Kicsit úgy érzem, hasonlít az orvosi szakmához. Hiszen az orvos meggyógyítja, ami a testben elromlott, gyógyszert ad, műt, informálja a beteget a szükséges életmódváltásról, a betegségéről, segíti a hozzátartozókat. A tudását az emberek szolgálatába állítja. Az újságíró a szellemet ápolja, gyógyítja, oda tesz be vagy éppen korrigál információt, ez a folyamat pedig sokszor éppen olyan érzékeny, mint egy műtét. És ha az orvos a tudását a hippokratészi eskü ellenére gonosz vagy nemtörődöm módon használja, ölni tud vele. Az újságíró szintén. Csak nem a testet, hanem a szellemet öli meg. És az legalább annyira káros.

Nem vagyok tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, nem is kötelező egyébként, mégis úgy gondolom, hogy azok az etikai irányelvek, amiket meghatároztak, olyan emberi mércék, olyan határok, amiket egészen egyszerűen nem lépünk át. Alapvetés, hogy a hírt és a véleményt következetesen és világosan el kell választani egymástól, utóbbit etikus formában közöljük, tiszteletben tartjuk az emberek magánéletét, törekszünk arra, hogy ne adjunk át hamis hírt, illetve, ha rajtunk kívülálló okok miatt mégis megtörténik, helyesbítünk. Nekem pedig, aki ezekre mindig odafigyeltem, most azt kell látnom, hogy magukat újságíróknak nevező droidok hazudnak, hírt hamisítanak, lejáratnak embereket, mindezt a legundorítóbb módokon. És persze tudom, hogy az ilyesmi mindig megrendelésre történik, felsőbb utasításra készül, de én abban hiszek, hogy ha az ember ilyen méltatlan, gyalázatos cselekvésre kényszerülne a munkahelyén, akkor kell, hogy tisztelje magát annyira, hogy továbbáll. Mert a cikk alatt nem annak a neve fog szerepelni, aki az utasítást adta.

Nem tudok elmenni amellett szó nélkül, ami a politikában és a bulvárban folyik, mert úgy érzem, hogy ez már minden olyan határt átlépett, ami még tolerálható. Nem vicces valakinek a magánéletébe beletaposni, pláne nem vicces hazudni róla. Ócska kis percemberkéket előrángatni a mocsokból, akik lenyilatkoznak valakiről valami hazugságot pár ezer forintért meg 2 percért a képernyőn, majd visszalökni őket a nyomorúságos kis életükbe. Nem vicces, amikor egy nagy egészből kiragadunk két apró momentumot és úgy tálaljuk, mintha lenne köztük összefüggés. Nem vicces, amikor valakiről hazudunk, hogy lejárassuk. Nem vicces, amikor többéves történéseket veszünk elő, felnagyítjuk és eltorzítjuk. Nem. Éppen ezért nem is csinálunk ilyet, amennyiben tisztességes és szakmailag hiteles emberek vagyunk. Számomra elképzelhetetlen, hogy a gyanúsítást úgy fogalmazzam, hogy „XY megdöbbentő titkokat árult el Z-ről”, aki mindezt „tagadta” (naná, mivel nem igaz). Az efféle konfabuláció 5 év alatt és 80 felett, meg egyes pszichiátriai kórképekben előfordulhat, de a tömegtájékoztatásban megengedhetetlen. Hiszen az alacsonyan iskolázott embereket, akik egyszerűen nem tanultak meg gondolkodni, kételkedni, nos, őket is kell tisztelnünk annyira, hogy megmutatjuk, megtanítjuk nekik ezt a tanulható képességet, nem pedig visszaélünk ezzel és még mélyebbre taszítjuk őket ebben az állapotban. Ezért is lenne fontos, hogy a médiumok felelős posztjait olyan emberek töltsék be, akik valamit felfognak ebből, jó esetben tanultak ilyesmit, nem pedig hataloméhes szerencsevadászok.

Médiatörténeti szempontból megvizsgálva a történéseket, azt látjuk, hogy a nyomtatott sajtót jórészt felváltották a digitális médiumok. Sokkal több hírt kapunk, akár a világ másik végéből is itt van a hír 2 másodperc alatt, átrohannak rajtunk az információk. Ugyanakkor egyre kevesebb olyan szerkesztőség működik, ahol még meg tudják fizetni az oknyomozó újságírókat. Sok az ellenőrizetlen tartalom, gyakran pedig maguk a fogyasztók állítják elő a tartalmat, amikor beküldenek egy rövid hírt vagy képet egy internetes portálnak, vagy megosztanak valamit a közösségi médiában. Aztán ezt felkapják és megindul az ámokfutás. Előfordul, hogy ez pozitív irányba hat, mert egy elhallgatott hír így mégis figyelmet kap, de az a gyakoribb, hogy olyan információ kezd el terjedni, ami nem igaz. A médiamunkások pedig már nem örvendenek akkora megbecsülésnek, mint régen, sem anyagilag, sem erkölcsileg, így keresik a megélhetési lehetőségeket. És akkor néhányan úgy döntenek, inkább ontják a hazug, rosszindulatú híreket a politikusokról és a celebekről, mert ha már igazi újságíró nem lehet, mert nem elég tehetséges hozzá, vagy nem jól menedzseli magát, akkor majd inkább lesz pofátlan, hazug firkász. Nem véletlenül van egyes médiumoknak elkülönített költségkeretük a pereskedésre. A példány- és kattintásszám mindenek felett áll. A pereskedés meg úgymond „belefér”, mert az már közel sem fog akkora figyelmet kapni, mint a hazug hír, amit most tálalnak. Szerintem meg az ilyen embereket ne nevezzük újságíróknak, legyenek ők firkászok vagy megélhetési újságírók, mindegy, csak azt kérem, különítsék el őket fogalmilag azoktól, akik számára az igazság, a felelősség és a tisztesség még jelent valamit.

Egy ilyen tipikus „firkász” arra volt kíváncsi, “nem aggályos-e az ingyenmunka”, amivel az IgenÉlet gyarapodik, épül. Nos, nem érzem annak. Sokkal inkább annak érzem, amikor valaki azért a havi 100-200 ezer forintért hazudik, lejárat, hamis híreket generál. Az az aggályos, nem az “ingyenmunka”. Az ember nem feltétlenül a pénzért csinálja azt, ami a hobbija, az élete, a szerelme. Hanem mert van mondanivalója és szeretné kifejezésre juttatni. Ha sikerül ezt főállásban csinálnia, jó. Ha nem, úgy is jó. Lehet ez főállás vagy hobbi, teljesen mindegy. A lényeg, hogy az ember ne kerüljön olyan helyzetbe, mint ha felköpne és aláállna. Én úgy döntöttem, hogy a főállásom mellett, amit nagyon szeretek, hobbiként fogom írni a cikkeimet, gondolataimat. Mert így tudok tisztességes, egyenes maradni. Nem megélhetési újságíróként, hanem olyan emberként, aki az újságírást szent szolgálatnak tekinti.

Ugyanakkor, az emberek nem hülyék, itt lenne az ideje abbahagyni végre, hogy a nézőket, hallgatókat, olvasókat sokszor háromelemis félanalfabétáknak nézik. Mert ez előbb vagy utóbb visszaüt. Nem lehet a végtelenségig tolni a képükbe a szennyet, mert egyszer meg fogják elégelni, és tökéletesen igazuk lesz. Én már várom azt a pillanatot, amikor a népharag elsöpri a hazug firkászokat. És végre újra oktatni, tájékoztatni és szórakoztatni fog a média, nem pedig gyűlöletet, haragot és hazugságot tálalni.

(Cikkünk 2016. november 12-én jelent meg.)