A múltba révedés romantikája sokszor elhomályosítja régmúlt korok igazságtalanságait. A történelemtudomány biológiai nosztalgiának hívja azt a jelenséget, amikor egy negatív előjelű, sokszor diktatórikus, nemegyszer kegyetlen történelmi korszak megszépül azon emberek emlékében, akik az adott korban voltak fiatalok. Manapság egyre többször találkozom azonban egy ehhez hasonló jelenséggel. Ebben az esetben egy régmúlt, át- és meg nem élt történelmi korszak magasztosul valamiféle harmonikus világgá: ez a jelenség nem más, mint a pozitív anakronizmus.

A pozitív anakronizmus jelenségének egyik szélsőséges vadhajtása, sokszor monomániás változata, amikor a militarista beállítottságú emberek számára megszépülnek a háborúk, háborús korok. De most nem erről szeretnék írni, hanem a jelenség egy jóval intellektuálisabb megnyilvánulásáról, a középkor megszépüléséről. Pontosabban a feudalizmus azon társadalmi jegyeiről, amelyeket Magyarországon még a XX. században is felismerhetünk. Tény, hogy közel sem volt olyan sötét a középkor, ahogyan azt a marxista-leninista történelemírás lefestette néhány évtizeddel ezelőtt. Azonban nem kell elragadtatnunk magunkat, szép sem volt. A feudalizmus rengeteg igazságtalanságot hordozott magában rendszerszinten. A társadalmi rend kőbe vésettsége, a mobilitás szinte totális hiánya és a mindennapos önkény kódjai tették a társadalom túlnyomó rétegei számára elviselhetetlenné a kort, amelyben éltek.

A kelet-európai társadalmakban ráadásul megkésett és ennek következményeként torzult, torlódott a feudalista rendszer is. Példának okáért a szabad paraszti réteg szinte mérhetetlenül alacsony százalékos aránya és a nincstelen tömegek, zsellérek óriási szintje volt jellemző a térségben. A földesúri önkény sokszor a szokásjogban, illetve a pallosjognak nevezett ítélkezési jogban is testet öltött. A paraszti világ, a parasztság élete csöppet sem volt romantikus. Szomorú volt és kilátástalan. És miközben sokszor több generációval korábban, régen élt felmenőink életét próbáljuk kortévesztő módon kivetíteni a jelenbe, csak keveset olvasunk eredeti forrásokat, hogy valójában megismerjük a világot, amit elképzelünk. A forrásokból ugyanis világosan kitűnik, hogy a "paraszt" szó használata pejoratív értelmű már a középkorban is. Korántsem véletlen, hogy a szó egyszerre jelentette a földművest és a tanulatlant, a durvát. Ebben az a szemléletmód tükröződik, hogy az akkori írástudó réteg nem becsülte sokra, sokkal inkább alantasnak tartotta a földművesek által végzett munkát. És persze az is benne van, hogy néhány üdítő kivételtől eltekintve egy okos, jó eszű, paraszti származású fiúnak semmi esélye nem volt tanulni, a lányokról ne is beszéljünk… A közhiedelemmel ellentétben tehát nem a Rákosi-vagy Kádár-rendszer „varázsolta” pejoratívvá a "paraszt" szavunkat. Erre a célra a "kulák" (zsugori gazda) szót vették át az oroszból és használták a sztálini ideológiának megfeleltetve. Gondoljunk csak Arany János Toldijára!

Közel sem tökéletes a világ, amiben élünk, azonban azt be kell látnunk, hogy a 19. századi nemzeti liberalizmusnak, a polgárosodásnak igenis voltak jelentős vívmányai, amelyek igazságosabbá, emberibbé tették a világot, amiben élünk. A társadalombiztosítási rendszer kiépítése, az oktatási rendszer általánossá tétele, a nők egyenjogúságára való törekvés mind ilyenek. A liberális gondolat mai, egyébként szintén anakronisztikus vadhajtásai csak azt erősítik a gondolkodó emberben, a liberalizmus történelmi küldetése véget ért, mandátuma lejárt. Nekünk viszont meg kell tanulnunk örülni annak, amink van és hinnünk kell abban, hogy minden bizonytalanság és kilátástalanság ellenére talpra tudunk állni.