Nő vagyok. És mint ilyen, imádok enni. Nagyon szeretek csinos lenni, igyekszem magam karban tartani – ahogy korábban már többször is megénekeltem volt -, de attól még imádok enni. Ez van. Nem vagyok csúcsragadozó, inkább a tápláléklánc elejét alkotó finomságokat preferálom: a krumplit, a zöldséget, a tésztákat, a sütiket, a levest, a főzeléket, a mindenfélét. Most szakítok a trendekkel, és elárulom, mit ennék legszívesebben, ha nem kellene figyelnem arra, hogy mit kell ennem. A „kell”-t is szívesen fogyasztom egyébként, nincs gondom vele. Ezt a korrektség kedvéért. De néha bizony kihágok.

Volt egy film: Tranzit a Mindenhatóhoz. Meryl Streep és Albert Brooks játszották a főszerepeket. Kamaszként legalább 20-szor láttam. Nem az alapsztori, pusztán egy jelentéktelennek tűnő, ám az egész női lét esszenciáját megragadó momentum miatt. A mennyország kapujában várakozóknak a már bent lévők a legütősebb érvvel próbáltak kedvet csinálni a maradáshoz: annyit ehetsz itt, amennyi beléd fér, és soha nem hízol meg. Valahogy én is így képzelem a Paradicsomot, azt hiszem. Hogy csak kinyújtod a kezed, jobb feleden egy tonna sült krumpli, bal oldalon egy mázsa ketchup. Üldögélsz, mártogatsz, majd este a mérlegre állva, annak mutatója sem rebben. Bár tudom, a tonna sült krumpli senki életéből nem múlik el nyomtalanul, még ma is jóleső érzés elmerengeni azon, hogy a súllyal való küszködés annyira központi kérdés, hogy még a mennyországnak is meg kell szólalnia kalóriaügyben. De amíg nem kerülök oda (vagy az is lehet, hogy pár emelettel lejjebb fogok az Ördöggel barbecue-zni), addig itt a Földön áldozok a bűn oltárán (hű, de borzasztó képzavar - lehet, hogy tényleg Ördög lesz ebből).

Rajongok például reggelire a bundás kenyérért teával. Imádom, ahogy eltűnik az arcom a sülttojásos puhaságban, ahogy csorog végig az olaj a képemen. Ugyanígy szeretem a ráérős falatozást egy hideg téli vasárnapon: a házat betöltő, héjában sült krumpli illatát, mely egy kockás konyharuha alá bújtatva várja, hogy a család valamennyi tagja felébredjen. Házi sonkával, kolbásszal, savanyúsággal és a kétkilós falusi fehér kenyérrel társítva, forró teával leöblítve maga a nagybetűs OTTHONLÉT.

Odavagyok a paprikás krumpliért nokedlivel. Ez az étel így teljes. Ha az erdőben, bográcsban készül, pernyével „gazdagítva”, az az igazi.

Imádok a suta-buta módon összetákolt kőkör felett szalonnát sütni, a zsírját pedig 6 centi vastag kenyérre csorgatni szúnyogdöngős nyári estén. Néhány pohár rozéfröccsel öblítve, kétkazettás magnóból Komár Lászlót és Flipper Öcsit hallgatva igazi „sosehalunkmeg-érzés”.

Szüret idején képes vagyok a kacsazsíros kenyeret szőlővel habzsolni, jó magasról letojva, hogy este öt után civilizált nő sem zsírt, sem szénhidrátot nem fogyaszt. Csak szőlőt esetleg, bár az meg cukor. Úgyhogy azt sem. Ergo: az a tilalom is letojva.

Imádok ebéd után, mosogatás közben, a tisztításra váró villával belemászni a maradék káposztás tésztába, rizses húsba, rakott krumpliba, csak úgy, a tűzhelynek támaszkodva, sutyiban, miközben a család már elvonult sziesztázni.

Alig várom, hogy a Gyerek hagyjon valamit a vacsorájából, s én önfeláldozóan, „Afrikában éheznek, ezért mi sem dobunk ki semmit” jelszóval eltüntethessem. Legyen az egy marék rizs, pár falat hús, egy fél banán vagy három kanál puding. Szánalmas vagyok, tudom, de attól még így van.

S ha étterembe visz a jósorsom, én bizony ott sem játszom meg magam: ha eljutok egy puccos helyre, jó hogy nem fogok éhezni, és két marék ruccola meg némi balzsamecet kíséretében azon keseregni, mi mindent ehetnék meg, ha épp nem lennék trendi nő! Hát nem vagyok! Eszem, amit megkívánok. Legyen az marhahúsgombóc bagettel, csirkesteak kemencés burgonyával vagy tejszínes ravioli.

Egyszer azt mondta nekem valaki, az a nő, aki az ételt csak turkálja, az az életet is turkálja, nem élvezi. Hát én ehhez tartom magam. Persze, minden kilengés után jön a lábemelgetés a szőnyegen meg a lihegés a környező utcákban, de azt mondom: ez mind kell ahhoz, hogy boldogok legyünk. A lényeg az egyensúly. Együnk, igyunk, élvezzünk, mozogjunk! Addig is, míg nem jön az igazi Mennyország.

Csányi Tinka