Olyan munkahelyen dolgozom, ahol heti hét nap munka van. Ez persze nem jelenti azt, hogy hét napot kell bent lennem, de bármikor előfordulhat, hogy a szabadnapomon keres valamelyik kolléga valamiért. A folyamatos pörgés mellett azért majd megáll a cégnél az élet majdnem három hétre. Így a párommal el is kezdtük tervezgetni a nyaralást.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a nővére Franciaországba ment férjhez, és ott nevelgeti a két kicsi fiát, így minden évebn adott célpontnak a francia Riviéra. Természetesen a szállás ingyen van, de így is meg kell húznunk a nadrágszíjat nyaralás előtt, és persze ott is. Pedig azt gondolom, hogy az átlagnál jobban keresünk mind a ketten, de még mindig a legtakarékosabb utazási módon törjük a fejünket. Hatszor is meggondolom, mit is vegyek meg, mert az el nem költött pénz mehet a nyaralásra - végül is egy új szandál nem segít a feltöltődésben úgy, mint két hét a tengerparton.

Belegondolok, milyen jó, hogy nekem ez a problémám. Nem tudom, hogy két minimálbérből gyerekekkel hogyan lehet a Városligetnél messzebbre jutni. Inkább vidáman mondok le egy rakás dologról, és majd költök újra szeptembertől magamra is, ha csak nem a jogsira fogok ezerrel spórolni. De örüljünk, ha van miből spórolnunk, ha van mire spórolnunk, és persze ha van kivel.

Mert ha a kedvesemmel töltött minőségi időről van szó, szívesen beáldozok néhány dolgot. Aztán talán egyszer eljön az az idő, amikor a nyaralás nem jár együtt a gyomorgörccsel, vajon mindenre jut-e majd, és kihúzom a következő fizetésig. De egy éve még itt sem tartottam, így bízom benne, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét, és egyszer minden könnyebb lesz, addig pedig örülök a mának, mert annak a szépségét senki sem veheti el. Ahogy apukám szokta mondani: „Úgy még sohasem volt, hogy sehogy se lett volna”.

És az áldozatok árán elért pihenés pedig még édesebb lesz.