Az őszinteség kérdése ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember úgy dönt, hogy meglátogatja hajdani otthonát, és látja, hogy hatalmas a felfordulás: a bútorok felforgatva, sérülten, a képek lehullva a falakról, mindenhol mocsok és rendetlenség, a levegő pedig dohos, fojtogató. Mintha feldúlták és kifosztották volna valamikor régen. És pontosan így is történt. Az elme házát, amely otthona mind az érzelemnek és az értelemnek, hamar romba dönti az ember, aki a hazugságok hálójába zuhan.

Kincsét elzárja, ami rejtve a feledés homályába veszik, ami pedig bent marad, az felélésre kerül, hogy a külsőt támogassa. Az ilyen ember új festékkel díszíti a külső falakat, miközben bent szakadozik a mennyezet. Azért, hogy lenyűgözzön, megtévesszen, hogy a jólét és siker látszatát keltse. Ám a hazug ember minden tettével saját magát tagadja meg, a saját jövőét adja el az átmeneti előnyökért cserébe. Az erőlködés hiába, hiszen nem a külső héj számít, hanem a bent pangó üresség: hogyan is élhetne és virágozna az érzelem és az értelem ilyen gyatra körülmények között? S valóban nem is teszik, néha jönnek csak egyenként gyors látogatóba a tettető emberhez.

Az őszinteség az ajtó, amely a házunkba vezet, ám a megértésből származó hajlandóság az, amely által újra rendet teremthetünk. Ha az ember hátrahagyja saját otthonát, az hanyatlásnak indul, hiszen csakis az őszinteség ad lehetőséget az elfogadásra, elismerésre és tudatosításra, a megoldás pedig csak ezután lehetséges.

A változás az őszinte ember kiváltsága, az pedig kulcs a szabadsághoz. A szabad ember percről percre mozgásban van, hiszen követi a valóság folytonos váltakozását. A megtévesztő ezt nem teheti, hiszen számára minden egyes hazugság béklyó, mivel csak az igazság adott, a valótlanságokat pedig fenn kell tartani. Így mindegyik nem csak eredménytelen, de káros is az az ár, amit az ember azért fizet, hogy aztán egyhelyben ragadjon. Otthona az illúziók börtönévé válik, melyet nem hagyhat el.

Az embernek vissza kell térnie, és egymagának kell tisztába tennie otthonát. Rendet kell tennie ahhoz, hogy a vendégek betérjenek hozzá, márpedig csakis a két vendég, az Érzelem és az Értelem által érhető el a szabadságban létező folytonos fejlődés. Be is kell tehát őket invitálni, ám maradni csak akkor fognak, ha az ember hajlandó a belső rendet meg is tartani. A vendégek lehet, hogy jóhiszeműek, de a helytelen bánásmódot nem tűrik. Az ember pedig nem áll egyikük felett sem, hogy maradásra késztesse őket.