Néha elborzadok, hogy az emberek mennyire nem kommunikálnak egymással. Illetve, ha mégis, abban sokszor nincs köszönet. Mert sokszor csak egymásra mordulnak, ahelyett, hogy beszélgetnének. Olyan emberek, akik elvileg partnerek, úgy beszélnek egymással, mint az ellenségek. Az idegenek pedig sokszor még alapvető illemet sem képesek mutatni egymás irányába.
A buszokon elég gyakori a dupla ülés, gondolom, helytakarékossági okokból. Megfigyeltem, hogy azok az emberek , akik egyedül utaznak, általában elfoglalják a belső székeket, azután akik később érkeznek, leülnek a külső székekre. Mindenki igyekszik elfoglalni magát: előkerülnek a telefonok, a könyvek, az e-book olvasók. Van, aki lehunyja a szemét, igyekszik az utazás perceit is valamiféle meditatív állapotban tölteni. A történet ott válik érdekessé, amikor a belső széken ülő előbb leszállna, mint a külső széken helyet foglaló utas. Általában egyszerűen feláll, rosszabb esetben odatolja a táskáját is a külső széken ülő utas képébe. Az meg vegye észre magát, ha már le merte tenni a fenekét. Uram bocsá’, nem vizslatom a mellettem ülőt folyamatosan. Miből kéne észrevennem, mire készül? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha odaszólna, csak annyit, hogy elnézést, leszállnék. Csak két szót. És milyen minőségi különbség lenne, ha még egy köszönömöt is odabiggyesztene. De nem. Tényleg ennyit nem vagyunk képesek egymással beszélni? Embertársainknak a minimális tiszteletet sem adjuk meg, csak hogy hozzászólni ne kelljen?
Esténként gyakran betérek a szupermarketbe, venni vacsorának, vagy másnapi reggelinek, ebédnek valót. A pénztárnál állva akaratlanul is tanúja szoktam lenni érdekes beszélgetéseknek. Többnyire (házas)párok esetében hallom, hogy gyakran milyen csúnyán beszélnek egymással. Sokszor nem is beszéd az, csak egymásra mordulnak, mint két ellenség. Sajnos sokan közülük vonzódnak az alkoholos italokhoz: minél több palackozott terméket vásárolnak, annál biztosabb, hogy morognak egymásra. Borzasztó csúnyán beszélnek egymással. És ez még a nyilvános része a kommunikációjuknak. Vajon otthon, a négy fal között, ahol nem hallja senki, milyen módon kommunikálnak? Gyanítom, hogy ott még durvább szituációk fordulnak elő.
Az a szomorú helyzet, hogy inkább eltapossuk, ledaráljuk, semmibe vesszük egymást, mint hogy szólnánk egymáshoz néhány jó szót. A sorban állva, a buszon, az utcán - csak nyomulunk, hajtunk, rohanunk. Egymás tisztelete helyett csak az “állj félre az utamból”-féle hozzáállásra telik. Mert mindenki azt hiszi, hogy ő a legfontosabb. A keleti országok közösségtisztelő hagyományaiból bőven lenne mit tanulnunk. Itt csak az egyén fontos, az egyén céljai, tervei, ügyei. Miközben megszűnünk partnerek lenni és megszűnünk valódi TÁRSadalom és KÖZÖSség lenni. Így leszünk massza. Üres, érdektelen halmaz.
Mivel én kommuikációt tanultam, ez az élethivatásom, elhatároztam, hogy a magam szerény eszközeivel próbálok tenni a jelenség ellen. Én bizony szólok az emberekhez. Ha leszállnék, ha haladnék, nem csak egy “cs”-t nyögök ki magamból (ami a “bocs” szeretne lenni sok embernél), hanem értelmes szavakkal, mondatokkal közelítek. Gyakran meglepődnek, de örömmel fogadják. Olykor elkezdenek ők is kommunikálni. Néha kimenekülnek a szituációból - de csak néha. Elvétve fordul elő csupán, hogy udvariatlanul reagálnak - ezt is tudom kezelni.
Jó érzés hozzájuk szólni. Jó érzés meglepni, kibillenteni a komfortzónájukból őket. Mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki. Minden egyes mondat közelebb visz a normális, működő társadalomhoz.
(Cikkünk 2017. november 11-én jelent meg.)
