Egy orvosi rendelőben ültem. A nyári szabadságok miatti helyettesítések következtében a szokottnál többen voltunk, de ennél nagyobb baj, hogy iszonyú lassan haladtunk. Az asszisztens egyik orvosi szobából a másikba rohangált, sok idő elment egy problémás beteggel, sokat kellett várni, mindenki feszült volt. Tizenkét emberből tizenegyen a telefonunkat nyomkodtuk. Sokan csak céltalanul pörgettük a közösségi oldalt unalmunkban. Egyetlen ember volt, akinek nem nem volt telefon a kezében, de ő már ránézésre elmúlt 70 éves. A többiek - sokan bőven 40-en túl - mind mobiloztak. Játszottak, híreket olvastak, videót néztek, üzeneteket váltottak, zenét hallgattak.

Egyetlen receptet szerettem volna csupán felíratni, de már több mint két órája ültem ott. És akkor egy nagyon furcsa érzés kapott el: szerettem volna valami baromi hangos, fülsértő csengőhangot lejátszani a telefonommal. De rá kellett jönnöm, hogy valójában sikítani szeretnék, kiabálni, üvölteni. Mert ez a két óra nekem nagyon fog az estéből hiányozni. Éppen két órával fogok emiatt később lefeküdni és pont két óra fog hiányozni az alvásidőmből. De miért jutott eszembe a telefonomat üvöltetni a torkom helyett?

Elgondolkodtam és rájöttem, hogy a hétköznapi szóhasználatban ezt csináljuk: lemerültem, csörgök, le vagyok némítva, ki vagyok kapcsolva - pedig ezek a dolgok nem velünk történnek (na jó, olykor persze lehet úgy is), hanem a telefonunkkal. De miért azonosítjuk saját magunkat ezzel a kis tenyérnyi ketyerével? Egyfajta “kiterjesztett én” - ami vele történik az velünk és fordítva. Képvisel minket, hozzájárul a hangulatunkhoz, meghatározza az életünket.

Velem megesett már, hogy teljes mértékben az agyamra ment a kicsike és fél napra bedobtam a táskám mélyére. Mostanában különösen akkor szokott elegem lenni belőle, amikor a hüvelykujjam már fáj a sok görgetéstől. De valami mégis visszahúz és görgetek tovább rendületlen. Csúnyán rácsúsztam a cuccra. Élvezem a tudás szabadságát, ami vele jár, de közben meg azt a kötöttséget, amit a tőle való függés jelent, már nem élvezem annyira.

Elhatároztam, hogy lejövök róla. Az a tervem, hogy a reggeli utazás alatt nem fogok mobilozni, kivéve a fontos e-maileket. Inkább olvasok egy könyvet (na meg alszom). Óránként 2 percet engedélyezek magamnak arra, hogy átfussam a közösségi oldalt. Baráti ügyben és munka kapcsán persze fogok e-mailezni, ez nem számít bele a 2 percbe - de nem akarom túlzásba vinni ezt sem. A zenehallgatást engedélyezem magamnak - a zene kell, anélkül nem is érdemes reggel felkelni.

Imádom, hogy a modern technika világába születtem, de eközben imádom azt is, hogy én még ismertem a fülkés telefonokat. Élni kell a modern vívmányokkal, de azt nem szabad hagyni, hogy uralják az életünket. A sikítós érzésre visszatérve: annyi mindent megcsinál helyettem a telefonom. De ha sikítani van kedvem, akkor jobb, ha ezt nem bízom rá. Hiszen nem neki van rá szüksége, hanem nekem. Nem véletlenül.