Vazul 6 éves, nőstény vizsla. Igen, ő lány, de fiú neve van. Nem, nem azért, hogy majd 18 évesen eldöntse, melyik nemhez akar tartozni. Hanem azért, mert amikor hazahoztuk, nem tudtuk megállapítani, milyen nemű. Igen, láttunk már olyat, de mégis. Azt hittük, majd csak egyértelművé válik. Hát azzá vált, amikor elvittük az állatorvoshoz. Addigra viszont megszerettük a nevét, és ő is kezdett hallgatni rá. Úgyhogy Vazul maradt Vazul, aki amúgy királylány. De tényleg. Legalábbis azt képzeli magáról.

Én még olyat nem láttam, hogy egy vadászkutya megijedjen. Bármitől. Vazul márpedig hosszú szőrű vizsla, és mint olyan, vadásznia kéne nyulakra, rókára és a Jóisten tudja, mire még. De ő erre képtelen lenne. Olyan félős, hogy bármelyik kis nyuszi elbújhat mellette. Ha dörög az ég, már kaparja az ajtót, hogy bejöhessen, lefekszik a lábtörlőre, nyüszít, de olyan keservesen, hogy nincs más választásunk, be kell engedni. Akkor pedig mint a villám: csapzottan, sárosan bestartol a konyhába az asztal alá. Összekuporodik és várja, hogy vége legyen az égzengésnek.

Az év utolsó napjain alapos az indokunk, hogy immár hat éve nem megyünk szilveszterezni. Könnyen kitalálhatjátok, ez az alapos indok nem más, mint Vazul. Nincs az a mennyiségű nyugtató, ami kiütné legalább annyira, hogy remegés nélkül átvészelje a petárdázást. Tavaly már a testsúlyát is felfelé kerekítettük, hátha a nagyobb dózisú nyugtató beváltja majd a hozzá fűzött reményeket, de nem így lett. Vérben forogtak a szemei, lábai csúsztak jobbra-balra, de ő rendületlenül állt a ház közepén és reszketett. Hiába ölelgettük, hiába simogattuk. Amikor pedig abbamaradt a petárdázás, eldőlt, és több mint fél napig aludt.

Az első szilveszterén eleinte nem akartuk beengedni, azt hittük, hogy csak szimulál. Hát vadászkutya, nem ijedhet meg az első egy-két petárdától! Nem lett igazunk. A kutyaház ugyanis az ablakunk alatt volt, én pedig szellőztetni akartam egyet gyorsan. A kutya - ha hiszitek, ha nem - valahogy felügyeskedte magát a kutyaház tetejére, onnan átmászott az ablakpárkányra, ott pedig aztán megállt és sírt, hogy vegyük be az ablakon, mert beugrani azért mégsem akart. Vazul azóta, ha esik, ha fúj, ha petárdáznak, beköltözik a konyhaasztal alá, mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy nekünk van a legkülönlegesebb vadászkutyánk az egész világon.

Szilvási-Kassai Eszter