Egy neves magyar irodalmi és művészeti folyóirat érdekes vállalkozásba kezdett. Kritikusokat kért fel arra, hogy az elmúlt harminc év legjobb harminc verséből olyan listát állítsanak össze, amelynek sorrendisége jelzi azt, hogy melyik alkotás érdemelte ki a legtöbb szavazatot.

Nem egyszerű a feladat, ráadásul a versek közötti rangsorolás bizony sok igazságtalanságra, szubjektív leszűkítésre is okot ad, hiszen sok szempontból képtelenség a szerteágazó lírai témák közül a legjobbat kiválasztani. Írásommal semmiképpen nem az irodalomkritikusok tudását, értékítéletét akarom megkérdőjelezni, csupán a szépség és gyönyörködtetés hiányának érzését fogalmazom meg.

Elnézve és végigolvasva ugyanis a szakértők által legjobbnak minősített alkotásokat, bizony megint úgy érzem, hogy sok esetben távol esik egymástól a kritikusok ízlése és a közízlés, mint ahogyan az oly sokszor megesett már. Ez utóbbit persze sok szempontból az irodalmárok alakítják, formálják, finomítják, mégis úgy érzem, hogy a legtöbb szavazatot kapott költemény valahogy nem ért célba, talán nem az elsők között lenne a helye. Hogy miért is?

Kétségkívül Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse rendkívül kifejező alkotás. A legtöbb szavazatot ez az alkotás kapta. A nyomorúságos létformát megjelenítő költemény egy olyan lírai vallomásként is felfogható, amely számomra és sokak számára gyomorforgató képi világgal rendelkezik. Még ha sikerrel is jár a vers végén az erkölcsi megtisztulásra tett kísérlet, nem közvetíti azt az esztétikai élményt, amit részben elvárok egy verstől. Egy olyan verstől, amit a műkritikus szakma nem magának, hanem az olvasók széles táborának szán. Ebből a versből ezt hiányolom.

A listából pedig azokat a sokszor igazságtalanul szélsőséges világnézetű alkotóknak kikiáltott költők műveit, akik nem szerepelhetnek egy szűk, kedvezményezett, kiadók által futtatott művészek névsorban. Van olyan költő, akitől több vers is felkerült a listára.

De hol vannak Jókai Anna, Döbrentei Kornél, Gyurkovics Tibor, Csoóri Sándor és mások kiváló művei? Ők ugyanúgy részei a kortárs irodalmi kánonnak, bár másik, mégis meghatározó irányát képviselik.

Tényleg Petri György említett verse lenne a legjobb alkotás az elmúlt harminc évből? Lehet, hogy igen, az én vélemény más, de ahogy az enyém, úgy másoké is szubjektív.

Kedves Olvasók, csakhogy megtudjam a Ti véleményeteket is, kérlek benneteket, hogy a Petri György vers elolvasása után az Igenélet Facebook-oldalán kommentben pontozzátok a verset egy tízes skálán és írjátok meg azt is, hogy Nektek melyik a kedvenc kortárs versetek. Aztán majd mi is rangsorolunk, kiválasztunk valami igazán jó és szép költeményt. Lehet, hogy ugyanezt, de lehet, hogy nem. :)

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek*,
megsárgult, fehér mûszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen ûzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. 
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan 
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

*Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nőnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,

magam pedig legyek valamivel megérthetőbb. 

 (Fotó: iStock)