A madár nem azért dalol, mert valami mondandója van. Azért dalol, mert dala van.

A fenti gondolat Anthony de Mello indiai származású jezsuita szerzetestől származik. Engem megnyugtat. Számomra azt jelenti, mindenkinek dolga van a világban, olyan, ami a lelkéből fakad, ami már benne van. Ami árad, vagy amit a felszínre hozni, s csiszolni kell. Ami nem erőszakolja magát, de elérheti az, akinek szüksége van rá.

Voltak – és nyomokban vannak még – ősi civilizációk, ahol ez természetes volt. Ahol az emberek egyszerűen éltek, ugyanakkor a mai nyugati ember számára érthetetlen és megmagyarázhatatlan képességekkel, valamint harmóniában a természettel. Ahol nem születésnapon, névnapon ünnepeltek valakit, hanem akkor, ha fejlődött: ő maga bejelentette a közösségnek, hogy mi az, amiben jobb lett, ezzel összefüggésben általában a nevét is megváltoztatta arra, amely kifejezte az új képességét, készségét, s a többiek megünnepelték. Ahol nem volt szükség okostelefonokra, technikára, mert képesek voltak ennél sokkal magasabb szinten kommunikálni. Ahol nem volt szükség orvosra ahhoz, hogy nyílt lábszártörés után másnap lábra álljon a balesetet szenvedett személy.

Szeretettel ajánlom ebben a témában Marlo Morgan amerikai orvosnő írásait. Vidd hírét az igazaknak című nagysikerű könyvében az orvosnő leírja, hogy elfogadja egy ausztrál törzs meghívását, s velük vándorol hónapokon keresztül. A törzs beavatja kultúrájába, ő pedig megtapasztalja az emberi test és lélek összhangját, gyógyító erejét, a gondolat hatalmát és teremtő erejét, az ember harmóniáját a természettel. Vidd hírét az örökkévalónak című regényében pedig bemutatja, hogyan verte szét és tette tönkre mindörökre az ősi ausztrál civilizációt és generációk életét a tudatlan, erőszakos fehér ember, felsőbbrendűnek és mindenek felett állónak képzelve magát. És mind a mai napig, ahova a csak a lábát beteszi, ugyanilyen pusztítást végez.