Sokszor merítek inspirációt az írásaimhoz a táncházban szerzett tapasztalataimból, az ott folytatott beszélgetésekből. A múlt heti szabadtéri táncházban váltottam szót egy korban hozzám hasonló férfivel.

Szerinte a mai emberek nem hajlandók elköteleződni, s nem születnek gyerekek. A barátja is kutyát tart, ahelyett, hogy feleségül venné a barátnőjét.

Te házas vagy? Vannak gyerekeid? – érdeklődtem kissé félve, tartva attól, túl személyes a kérdésem, de a témába vágott, és beszélgetőtársamat látszólag nem érintette kellemetlenül.

Nem. Nincsenek – felelte.

Nos, akkor? – vontam fel a szemöldököm.

A nők nem akarnak házasodni. Csak a karrier… – hangzott a válasz. Ezen a ponton még úgy gondoltam, próbálja viccesen előadni, hogy ő még nem találta meg az igazit. Amin kissé csodálkoztam, mert vonzó külsővel és végtelen intellektussal áldotta meg a Teremtő. Nem először beszélgettünk, egyebek közt közéleti témákról, vallási kérdésekről 

Én nem ezt tapasztalom. Szerintem a nőkben elemi program a pártalálás, családalapítás. Talán úgy tűnik, a karrier miatt vannak egyedül sokan. Valójában, szerintem, a nők nem, vagy nehezen találnak olyat, akihez feleségül tudnak menni, vagy legalábbis, aki mellett el tudnak köteleződni – replikáztam. Én alapvetően ezt látom magam körül – tettem még hozzá.

Hol látod ezt, hol van ilyen hely? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy már kezdtem komolyan azt hinni, neki tényleg más tapasztalatai vannak, s lehet, nagyon különböző világokban mozgunk. Ugyanakkor kevesen dolgoznak annál kompetitívebb környezetben, mint ahol jómagam, s ott is azt tapasztalom fősodorként, amit az előbb említettem.

Például a munkahelyemen – böktem ki. Ahol több százan dolgozunk együtt, javarészt nők, jellemzően húsz és harminc között – folytattam. Ezen munkahelyi számarányok említése a férfiakban rendszerint valami elemi izgalmat, lelkesedést és vadászösztönt hív elő a mélyből, s ilyenkor megkérdezik, miként lehet oda bekerülni. A hatás most sem maradt el, láttam az arcán átsuhanni. Reakciója végül nem tipikus formában manifesztálódott.

Nekem csak egy elvárásom van, nem több – szólalt meg.

És mi az? – fordultam felé kíváncsian.

Hogy azt csinálja, amit én mondok! – vágta rá határozottan.

Őszintén felnevettem. Ő azonban komoly maradt. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa. Nem akartam cinikus lenni, de nehézséget okozott semlegesnek maradnom, úgy kérdeznem.

Ezt hogy érted? – nyögtem ki. Nem jutott eszembe ennél frappánsabb megfogalmazás…

Minden kapcsolatban kell egy főnök, valaki, aki megmondja, merre van az előre – felelte. Régebben még levegő után kapkodtam volna ettől a szemlélettől. Ma már csak el szoktam mondani, én hogyan látom, s miért úgy. 

Szerintem egy kapcsolat kölcsönösségen és mellérendeltségen alapul. És örüljön az ember, ha képes a maga ura lenni, sokaknak ez sem sikerül. Senki ne akarjon egy másik emberen uralkodni – sűrítettem bele pár mondatba az ellenvéleményemet.

Nem vitatkoztunk. Elindultunk a tánctér irányába.

Még mindig nem akarom elhinni, hogy komolyan gondolta.

(Az írás 2016. július 29-én jelent meg.)