Lajaticoban élek már 13 éve, ahol a híres énekes, Andrea Bocelli is született - ismerem a családot és vele is sokszor találkoztam már, nem csak a szokásos éves koncertjén.

Visszamegyek úgy 12 évet… Amikor új lakást kerestünk olasz párommal, az ő barátai szóltak, hogy náluk a faluban vannak szép, épülő házak. Elmentünk megnézni. Nem tudtam, hogy az építtető, Alberto valójában egy „Bocelli”, vagyis a híres énekes testvére; egy kiöregedett rockerre emlékeztetett hosszú copfjával, ahogy felpattan a motorra. Aztán a kávézóban kitett fotókon felismertem magát Andrea Bocellit is, aki ott áll a helyiekkel együtt valami fiesztán készült csoportképen, vagy egy ló nyergében ül a másik képen. Pár nap múlva aztán a lakásról beszélve Alberto tárgyalójában megcsodálhattam testvére pár aranylemezét, és akkor jöttem rá, hogy kiről is van szó valójában.

Lajatico egy hangulatos kis falu az egyik dombon Toszkána közepén, alig 800 lakossal, ahol mindenki ismer mindenkit, a férfiak ott ülnek sorban a kávézó előtt, az ablakokban muskátli, a macskák lustán nyújtózkodnak a délutáni melegben.

Azért azt szeretném leszögezni, hogy alapvetően nem tartozom a klasszikus zene- és operakövetők körébe (bár mértékkel még élvezem is), Bocellinek is inkább a poposabb számait kedvelem. Mikor ideköltöztünk, rögtön beszereztem a legfrissebb albumát és az autóban ezentúl ezt hallgattam, a hátam is borsózott tőle. 

Ki is Andrea Bocelli? Igen, a vak tenor, (a néhai) Pavarotti barátja, aki Celin Dionnal énekelt duettet és volt a pápánál, az amerikai elnöknél és még sorolhatnám. Gyerekként még látott, bár nem túl jól, majd teljesen megvakult. Először a templomi kórusban, majd esküvőkön énekelt, aztán elvégezte a jogi kart is. Közben szülei támogatásával énekórákra járt és megtanult több hangszeren is játszani, mellette éttermekben, bárokban zongorázott a vacsorázó olaszoknak. Aztán egyre többen felfigyeltek biztos hangjára, míg az a megtiszteltetés érte, hogy 1992-ben az akkor már híres Zucchero (tudjátok, a Senz' una donna...) felkérte őt, hogy helyettesítse már a Pavarottival készült Miserere duettben, amit Bonoval írtak. 

Két évre rá ismerte meg nevét az egész ország, amikor az olaszok által imádott San Remo-i Dalfesztiválon az új reménységek kategóriában nyert, pedig már 34 éves volt.

Visszakanyarodva Lajaticohoz: amikor ideköltöztünk, úgy tűnt, hogy fogalmuk sincsen a helyieknek arról, hogy kis falujuk szülöttje milyen híres az egész világon – nekik mindig csak az öreg Bocelli fia maradt, aki egész jól énekelt. Sokszor jön haza ide, ilyenkor beül a kávézóba és elbeszélget fiatallal-öreggel, szinte turistának nézném rövidnadrágjában és egyszerű fehér pólójában. Többször voltam úgy esküvőn, hogy ő is megjelent és leült közénk enni, vagy az út mentén látom lovagolni valamelyik fiával, akik közben a fejemre nőttek, sőt le is hagytak (pedig igencsak magas vagyok).

Mivel akkoriban vált el az első feleségétől, a férjem legjobb barátja költözött oda hozzá egy évre, hogy kísérje mindenhova. Sokat nevettünk azon, hogy ez a sáros bakancsban és kopott farmerben járó srác, aki legszívesebben kutyájával járja az erdőt szarvasgombát keresve, most New York és Tokió luxushoteljeiben alszik, és privát géppel utazik a világ legtávolabbi pontjaira. Aztán Andrea megismerkedett mostani feleségével, akitől közben kislánya született, és elköltözött innen egy órányira, a toszkán tengerpart egyik legszebb részére, ahol majdnem úgy él, mint egy normál halandó – már amikor itthon van, mert azért az év nagy részében nincsen.

Pár év múlva egyik barátunk lett a polgármester, aki akkor a fiatalokra jellemző hévvel és tele tervekkel, rögtön elkezdte tervezgetni a koncertet Bocellivel, itt a faluban. Gondolhatjátok, hogy nem sokan hittek benne, azt azonban, hogy mekkora sikere lesz, még maga Fabio sem tudhatta. A falu határában egy domboldalt választottak ki helyszínnek, amit pikk-pakk, traktorokkal addig rendezgettek, míg egy természetes lanka alakult ki a kis tóval szemben, amit egy kőtömbökből rakott fal vett félig körbe. A TEATRO DEL SILENZIO, vagyis a „Csend Színháza” nevet adták a koncertnek, hiszen a csendet egyetlen napon töri meg a hang, a koncert napján. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy az első koncert napján a fél falu kiült a térre és a házak elé, és hitetlenkedve figyelték az egymás után begördülő buszokat, az elegáns fekete autókból kiszálló, díszöltözetben megjelent japánokat, színes indiaiakat, puha húsú angolokat és duzzadt amerikaiakat. Elözönlöttek minket, és csak jöttek egyre többen, színes forgatag töltötte be az amúgy csendes utcákat - számunkra csak utólag derült ki, hogy több mint 10ezren voltak – a faluban meg 800-an laknak.

Azóta 9 év telt el, vagyis 9 koncert volt (2014), mindegyik más és egyedi; felvonultak a legjobb hangú énekesek, legyen az pop vagy klasszikus zene, olasz vagy nemzetközi, zenekarok, kórusok és táncművészek. Mindegyiken ott voltam mint segítő, így magaménak érzem. Azóta már mindannyian izgatottan várjuk minden ősszel a következő koncert dátumának bejelentését, és lelkesen nézzük a faluba érkező új szobrokat, kültéri elemeket és a szabadtéri színház átváltozását, hiszen minden évben új köntöst kap díszek formájában. Amikor eljön a NAGY NAP és mi még mindig rohangálunk, cipekedünk, magyarázunk a telefonban, kezd lemenni a nap és vörös lesz az ég alja, hirtelen elcsendesül a sok ember, felcsendülnek az első hangok és megállunk, hogy magunkba szívjuk ezt a pillanatot. Meg kell említenem pár nevet: az amerikai David Foster, aki fantasztikus hangulatot varázsol és több hangszeren játszik profiként, Chris Botti (trombita), Lang Lang, aki a világ egyik, ha nem legjobb zongoristája, a tinédzserkoromból ismert Kenny G (szaxofon). Megismertük Heather Headley-t és Sarah Brightmant, akikkel fantasztikus duetteket énekelt, de járt itt Zucchero, Placido Domingo, Noa, Jose Carreras is…

Egyetlen koncertről készült dvd, ami a Live in Tuscany címet kapta. Ez volt az egyetlen, teljes egészében popkoncert, amire az olasz Laura Pausini és Elisa is eljött. Mikor benyomtam a play gombot, hogy megnézzem, megfogadtam, hogy nem fogom elsírni magam, de csak 2 másodpercig bírtam, pont addig, amíg meg nem jelent az első kép egy búzatáblával, és kiírták, hogy Lajatico, Italy. Aztán pörögnek a képek a faluról, toszkán városokról, miközben Andrea beszél .... De ezt már csak homályosan láttam. A falu, amit második otthonomnak mondhatok, bevonult a történelembe, és ennek én is részese lehettem.

(A nyitóképen Vikiék Andrea Bocellivel.)

(Az írás teljes egészében a TOSZKÁNAMÁNIA blogon jelent meg 2014-ben.)

Kattintsatok, kövessétek Vikit ITT is!