Manapság még léteznek nők, akik elhiszik, hogy a párjuk nem flörtöl másokkal. Minden tiszteletem az övék, tényleg, de van az álomvilágnak egy olyan szintje, amelyből már illik felébredni.

A férfiak lételeme a hódítás, az erőfitogtatás, a vadászat. Ez van. Lehet fejjel menni a falnak, tagadni, hisztizni, hinni a különlegesség szerepében, de a pofára esés minden esetben garantált. A kisebbségi komplexusban szenvedő nőknek elég, ha a párjuk rámosolyog egy csinos hölgyre, netalántán még bókol is neki, a kardjukba dőlve képesek órákon át ezen agyalni, haragudni, puffogni és a hibát magukban keresni. Pedig nincs hiba. Sem benne, sem a férfiben. Ettől még nem történt meg a bevésődés, mint a farkasfiúnak az Alkonyat-trilógiában, csak felszínre tör az az egészséges őserő, ami a vérükben motoszkál.

Jó ezzel tisztában lenni és a helyén kezelni, mert ha ezt nem fogadjuk el, rengeteg keserű percet szerezhetünk magunknak. Természetesen a kacérkodásnak és a flörtnek is van egy egészséges határa, amit, kimondatlanul, de egy párnak közösen kell meghúzni. A nők nagy része sem szende szűz, ha kiszabadul a porrongy és fakanál árnyékából - ne legyünk álszentek!

A férfiak hódítanak, a nők csábítanak, mert kell a visszaigazolás mindenkinek, az idő előrehaladtával meg pláne. A pár tagjainak érezniük kell, hogy hol van a vízválasztó a visszaigazolás keresése közben, ami még nem csap át trágársággá és a másik fél megalázásává. Szerencsés esetben ezek a flörtök ártatlanok, mi több, azt vallom, ha a szemtanúi vagyunk egy-egy ilyen flörtnek, hagyjuk, viseljük méltósággal, megértéssel, mert ez így rendeltetett. A férfi kevésbé érzi magát rabságban, ha kicsit hagyjuk repkedni: önbizalommal, jó érzéssel, de haza akar jönni.

(Az írás 2016. szeptember 1-jén jelent meg.)