Voltak-e híres női autósok? Legendák keringtek a francia írónő, Francoise Sagan párizsi autós ámokfutásairól… Félre az útból, ha nő vezet? Vagy már-már veszélyesen óvatos vezetők, netán eszeveszett bátorságú száguldozók? Már arra is volt példa a történelemben, hogy a kormány mögött ábrándozó, lebegő sálú autósikon táncosnőt, Isadora Duncant egy egész világ gyászolta hóbortos vezetésének tragédiáját követően. Egy biztos, vezetni tudni érdemes, de a legkényelmesebb dolog, akárki akármit mond, egy jó taxis vagy sofőr mögé beülni és női autósként autózó nővé válni…
Vezetni nem könnyű dolog - sem háztartást, sem autót, sem céget, sem országot… Mindenképpen felelősségteljes feladat. Én női autóvezető vagyok, voltam, remélem, leszek is, amennyiben nem vész ki belőlem az újból és újból elillanó bátorság, amikor ezen a férfiakban igencsak dúskáló terepen próbálkozom. Aztán sokszor belegondolok, vajon boldogok voltak-e a nők, amikor először jött a nagy lehetőség, hogy beüljenek az autóba, és bizony nem a hátsó ülésre egy elegáns udvarias autónyitást követően, hanem határozott és - akárhogy szépítem - „férfias” mozdulattal a bal első ülést foglalhatták el. Aztán magam előtt látom a körömpörkölt maradékaitól „illatozó” szakállú, elhízott pártfőtitkárt, akinek fejéből kipattan a nagyszerű ötlet: legyenek női buszvezetők. És elgondolkodom azon, milyen szerencsés helyzetben vagyok, hogy soha nem kellett buszt vezetnem, sőt még az autóvezetésre sem kényszerítettek, hanem saját elhatározásomból szereztem jogosítványt és kizárólag akkor vezetek, amikor úgy érzem, hogy lelkileg-fizikailag is alkalmas vagyok rá.
Mert valljuk be, sem nőknél, sem férfiaknál mindez nem mindenkor valósul meg, igenis vannak rossz napok, rossz időszakok, amikor nem jó, sőt nem szabad vezetni. Szóval kedves nőtársaim, nem könnyű a helyzet akkor, ha vezetni szeretnénk. Mert a biológiai különbségek figyelembevétele mellett, ami a női és férfi vezetők között bizonyítottan a férfiak javára billenti el a mérleget, azt meg kell hagyni, hogy a sok gyakorlás, türelem, csodákat tehet. Csak persze ezek nem költség- és időhatékony dolgok.
Az autózás, azon kívül, hogy meg kell szerezni a jogosítványt, nem két filléres elfoglaltság; az autó megvásárlásán kívül az üzemben tartási költségek sem csekély mértékűek és mindez sokszor gyereknevelés mellett egy családanyának külön anyagi terheket jelent. Mégis nagy könnyebbség az, ha egy családban mind a két fő tud és mer vezetni. Ma már külön női autósiskola is működik, ahol kizárólag női oktatók segítségével lehet elsajátítani az autóvezetést, és el lehet felejteni a sebességváltón remegő, bizonytalankodó női kézre nehezedő izzadt férfi oktató nagy, meleg tenyerét, amivel néha ott és abban is akar segíteni, amiben nem kéne - tisztelet a kivételnek.
Ami megvigasztal önbizalomhiányos autóvezetői pillanataimban, az az, hogy a sok idős vezető, lelassult reflexei miatt, akár nő, akár férfi, mindenképpen gyenge láncszem az autóutakon. Az, hogy Magyarországon nincs felső korhatár a jogosítvány meghosszabbításakor, nagy baj és sok baleset okozója volt és lesz, ha nem veszik elég komolyan a problémát. Ugyanis az autóvezetést nem csak kényelmi szempontok határozzák meg; az alapos, pszichológiai adottságokra is kiterjedő autóvezetői alkalmassági vizsgálat annál sokkal lényegesebb kritérium kellene hogy legyen.
Mindenesetre tudom, hogy vannak nők, akiket a sebesség mámora boldogsággal tölt el, ám én nem tartozom közéjük. És, ahogy a női autóversenyzők számát elnézem, nem vagyunk túl sokan a gyorsulás szeretetét illetően…
(Az írás 2016. szeptember 6-án jelent meg.)
