Ma már újra boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek, olyanban, melyben közös jövőt tervezünk együtt, és rengeteg célunk, tervünk, vágyunk van.

De négy évvel ezelőtt belépett, majd négy hónappal később ki is hajózott belőle egy srác. Vagyis AZ a srác. Legalábbis akkor azt éreztem. Megjelent és én nem tudtam senki másra gondolni. Megismerkedésünk estéjén már nála aludtam, majd egy héttel később megismertem a családját, akik imádtak, én meg viszont őket. Annyira tökéletes volt az egész, hogy az elejétől bujkált az agyam mélyén egy gondolat, hogy valami itt nem stimmel, ennyire egyszerűen nem hullik senkinek az ölébe a tökéletes boldogság.

Aztán jött is a hidegzuhany. Nagyjából két hónap után kiderült, ő már egy éve tervezi, hogy Amerikába költözik és buddhista szerzetes lesz. Buddhistaként élt itt is, ebben a közösségben találta meg azt, amiről úgy érezte, szüksége van rá, de itthon még egy átlagos fiatal életét élte. Én csak belerobbantam a képbe, el is mondta, hogy sose volt még szerelmes, nem gondolta, hogy ez harminc körül éri utol, és ennyire váratlanul. Két hónapunk maradt az elutazásáig, amikor kiszedtem belőle ezt, de határozottan amellett döntöttünk, hogy ha ennyi időt kapunk a sorstól, akkor ezt használjuk ki.

Hiszek benne, hogy senki nem bukkan fel véletlenül az életünkben. Én tőle azt tanultam meg, hogyan lehet a jelent megélni, száz százalékosan, ugyanis nekünk csak jelenünk volt, jövőnk nem. De bátran állíthatom, hogy azt a fajta boldogságot soha, senkivel nem fogom megtapasztalni, mélyebbet, szebbet lehet, de olyan lángon égőt és annyira rózsaszínt nem.

Máig sem tudom, hogyan, de tényleg csak az „itt és most"-ra koncentráltunk, egészen az elutazása előtti utolsó hétig; akkor kijött minden, addig felszín alatt szunnyadó feszültség, és naphosszat csak veszekedtünk, bőgés bőgést követett, de az utolsó együtt töltött napunk ajándék volt, mindent belesűrítettünk, amit csak lehetett. Majd nap végén elköszöntünk, és amikor utoljára megcsókolt, én azt éreztem, hogy megszakad a szívem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tényleg létezik, de valós, fizikai fájdalom volt. Majd a fájdalom csökkent, majd egyszer csak el is múlt nyomtalanul.

Már évek óta üzenetet sem váltottunk, de mindig megmarad életem első szerelmének, akitől megkaptam azt a bizonyosságot, hogy érdemes megvárni azt az embert, akinél nem kell azon gondolkozni, hogy akarom-e, mert egyszerűen tudom. Így könnyebb volt várni az igazi igazira, aki be is sétált az életembe. De ez egy másik történet…