Hetedik osztályos koromban – 1990-et írtunk – az angoltanárnőnk – a Békehadtesttől érkezett huszonhárom éves amerikai lány – rendszeresen azt a témát vette elő feldolgozásra és továbbgondolásra angol órákon, hogy a fekete amerikaiakhoz hasonlóan a magyarországi cigányság számára is biztosítani kellene ugyanazokat a jogokat, mint amelyek a nem cigány állampolgárokat is megilletik. Gyakran olvastunk és beszélgettünk az amerikai polgárjogi harcról és mozgalomról, valamint a dél-afrikai apartheid rendszerről. Akkor és ott hallottam először ezekről a fogalmakról.
Előfizettem a Newsweek című hetilapra, olvastam. Úgy emlékszem, nagy kedvezményt adtak a szegény kelet-európai diákoknak, hogy abból tájékozódjanak a világ dolgai felől. Nehezen értettem és tudtam elképzelni az apartheid rendszert, illetve azt, miként fordulhat meg tömegek fejében, hogy egy másik ember, Isten egy másik teremtménye alacsonyabb rendű lehet náluk, s hogyan lehetséges egy egész államberendezkedést, hatalmi rendszert erre a feltevésre alapozni.
Próbáltuk megértetni az amerikai lánnyal és bizonygatni neki: Magyarországon a cigányság ugyanolyan jogokat élvez, mint a nem cigány emberek. Hiszen azokat a törvény biztosítja mindenki számára, egyformán. Azt, hogy a gyakorlat, a szocializációjuk és számos más tényező mire ad lehetőséget számukra, mire nem, s ténylegesen milyen hátrányból indulnak egyéb okok és összefüggések miatt, akkor még nem láttuk, illetve nehezen értettük meg a nagyablakos külön szobáinkból és lámpás íróasztalaink mellől. Volt ugyan cigány osztálytársunk, de őt olyannak láttuk, mint magunkat. Jól tanult, később ugyanabban a gimnáziumban folytatta, mint az osztály jelentős hányada. Sőt, fekete osztálytársunk is volt, akinek togói édesapja Budapesten tanult vegyészmérnöknek, itt ismerte meg a feleségét, s három gyereket neveltek, közülük a mi osztálytársunk volt a legidősebb. Nem tudtuk hova tenni azt sem, hogy a fekete osztálytársunk édesapja miért rohant be felháborodva az iskolába pár héttel a tanév kezdete után: ne mondjuk a gyerekére, hogy néger, mert az rendkívül sértő számára. Nem értettük, de elfogadtuk, hogy nem szabad „azt” a szót kimondanunk.
Az amerikai lányt egyébként jól felkészítette a Békehadtest a magyarországi viszonyokra… Az oktatófilm szerint, amit még a hazájában levetítettek neki: a magyar nők nem járhatnak miniszoknyában, és egyéb tekintetben is egy rendkívül elmaradott ország tudatlan gyerekeit találja majd küldetése helyszínén. Be is pakolt sok hosszú szoknyát és magas nyakú blúzt a poggyászába. Aztán Magyarországon landolva, a reptéren rögtön egy miniszoknyás nő fogadta. Ezután pedig egyik ámulatból esett a másikba, úgy elvarázsolta az országunk. Nyitott volt, mindenhez és mindenkihez tisztelettel fordult. Magyarul tanult. Hamarosan választékosan beszélte a nyelvünket. Marhahúslevest főzött. Magyar férje lett.
Néhány hónapja a népszerű közösségi oldalon én is „jelen vagyok”, s hamar megtaláltuk egymást az egykori angol tanárnőmmel. Bár Amerikában él a családjával, mit sem változott az elmúlt huszonöt évben. A gyerekeik felnőttek. A közösségi oldalon pedig olyan témákban ír és oszt meg bejegyzéseket, amelyekből továbbra is kitűnik érzékenysége az elesettek, nehéz sorsúak, hátrányból indulók, elnyomottak iránt, valamint igénye az ilyen jelenségekkel kapcsolatos árnyalt gondolkodásra. A minap egy újságcikkre hívta fel a figyelmet, mely interjút közölt azzal kapcsolatban – egy televíziós műsorban elhangzott párbeszédre reflektálva –, hogy a legjobb szándék ellenére is benne van az amerikai emberekben a feketékkel szembeni – még ha nem is mindig diszkrimináció, de – félelemből táplálkozó ellenérzés. A cikk rávilágít arra, hogy a feketékkel szembeni ellenérzés (és sokakban: diszkrimináció) nem ért véget azzal, hogy a feketék és a fehérek a törvény szerint egyenjogúak, hanem azóta is jelen van az amerikai társadalomban, csak egy jó ideje már nem lehetett róla beszélni. Vagyis, úgy tettek, mintha ez a probléma megszűnt volna, nem létezne. Azonban az elmúlt időszak egyes – a politika által is így vagy úgy meglovagolt – eseményei rávilágítottak arra: ez a probléma márpedig létezik, jelen van, nagyon is élő. Az említett interjúcikk pedig rámutat arra: ezeket az érzéseket ki kell beszélni ahhoz, hogy a probléma orvosolható legyen, s nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Elhangzik a média óriási felelőssége is ebben a kérdésben.
Óvatosan fogalmaznék, de azt hiszem, ma már látom a párhuzamot, amit az egykori angol tanárunk próbált megvilágítani számunkra a feketék és a cigányok társadalmi helyzetével kapcsolatban. Azt, hogy nem a papír számít, mit ígér és garantál, hiszen az sok mindent elbír. Hanem a tartalom a fontos, a helyzet, jelenség közeli megfigyelése, pontos megnevezése, az okok kíméletlen őszinteséggel történő feltárása, a problémák kibeszélése, feltérképezése, az érintettek nyitottsága, az egymás iránti tisztelet, a megértés szándéka. Az erővel lenyomott probléma nem megoldott probléma, és csak idő kérdése, mikor üti fel a fejét ismét. Minél mélyebbre nyomjuk a pöttyös labdát a víz alá, az annál magasabbra ugrik, amikor elengedjük. És nem lehet a pöttyöst egy örökkévalóságig a víz alatt tartani.