Ábrányi Emil: Él a magyar...

Fessétek bár sötétre a jövőt, 
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés, 
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról, 
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról: 
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés! 
Szentűl hiszem, akármit mondjatok, 
Hogy a magyar nem vész el s élni fog! 
Többet ki küzdött és ki szenvedett? 
Hiszen vértenger, temető a mult! 
Vetettek rá halálos szolgaságot, 
Irtották szörnyen… ámde a levágott 
Törzsek helyén még szebb erdő virult. 
Ezért hiszem, akármit mondjatok, 
Hogy a magyar nem vész el s élni fog! 
Ki a saját pártos dühét kiállta, 
Annak nem árthat többé idegen! 
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége! 
S csak arra szolgált minden veresége, 
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen. 
Ezért hiszem, akármit mondjatok, 
Hogy a magyar nem vész el s élni fog! 
Szükség van arra nemzetem, hogy élj! 
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy, 
Van egy erényed, mely fényt vet te rád, 
S melyért az Isten mindent megbocsát – 
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy! 
Ezért hiszem, akármit mondjatok, 
Hogy a magyar nem vész el s élni fog! 
Ha minden nemzet fásultan lemond, 
S a szent rajongás mindenütt kiég, 
S a büszke jognak minden vára megdől: 
A te szabadság-szerető szivedtől 
Új lángra gyúlad Európa még! 
Ezért hiszem, akármit mondjatok, 
Hogy a magyar örökre élni fog! 
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk, 
Ki trónusán bírói széket űl! 
És hogyha minden búra, bajra válik, 
Romok között is hirdetem halálig, 
Erős, nagy hittel, rendületlenűl: 
Legyen bár sorsunk még oly mostoha, 
Él a magyar s nem veszhet el soha!