Babits Mihály: A festő halála 

Rippl-Rónai József emlékének! [*]

Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,

oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;

vagy mintha vászon és papir csak függöny volna lelked elõtt,

mint áttetszõ függöny egy fényes és szines szinpad elõtt,

s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,

s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet -

a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,

vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,

Páris visszfénye, s magyar rétek - de nem ahogy igy a szürke Rim

nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,

amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap -

mikor igy lassan és izzón áttörte vásznaidat,

mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:

tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy uj világ született.

Uj világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,

mely mint kövér somogyi kertbõl egy kecses, halk liliom,

szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül - - -

Im a Nap, a szinek apja, az Élet, elmerül;

de a virág tovább él s õrzi szinét uj napok számára:

igy idõz még tovatünt lelked világának ezer árnya

kép: függönyödön - óh varázs-függöny! - s amint messzebb száll el életed

mint ki messzebb lép a függönytõl s a Fényhez közelebb,

mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:

ugy nõ elõttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;

és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,

szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,

suhan az Idõbe, s friss szemek elé viszi légi ut -

csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tüz-anyjuk kialudt.