Béres Ferenc Attila: Neked
Parton ficánkoló halként élek,
mint a haláltól ránduló lélek,
megfeszülnek izmaim.
Nevetésem, leplezett
rettegésem szórom eléd,
mint ahogy játékait borítja
szőnyegre a kisgyerek.
De nincs hangom,
sem levegőm.
Varjak károgják titkaim,
egyedül emléked van velem.
S dadogva fúlva, félve fordulok feléd,
hogy ments meg,
de te eltűnsz a fényhabokban.
Rándulok egyet még,
mint álmában a kimerült ember szokott,
ahogy teste az ágyában elterül.
Felidézem édes mosolyod,
csengő nevetésed.
Parton ficánkoló halként élek,
a szívem lassan elmerül.
Mint éjszakában a csönd vagy
sötétben a hold hideg világa.
Úgy lesz enyém az életem,
mint rété a rétnek virága.
S ha mindent elhagy a lét,
ha már a nap is csak sötéten kandikál.
Te akkor is lelkemben élsz majd,
mint az egyetlen, gyönyörű kékmadár.