Csorba Győző: Séta és meditáció

A kényes őszi nap mindenhová elér.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos

forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.

A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan

hittel építi házát, erődíti és béleli.

Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.

Ifjúkoromban váltig undorodtam:

kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.

Nagyon sajnáltam magam érte.

Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.

A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei

házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a

gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.

A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,

az is benne van, ami nincs,

az is benne van, ami van:

most a hűnél hűbbnek kell lennie.

Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,

konflisok a Széchenyi téren,

árkok, eperfák, öreg temető,

fatelep, tehéncsorda, búzaföld,

kanyargós ródlipálya-lejtők,

madarak- és fák-napja, régi Tettye,

kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért

siránkozó kölykök, vaskos beszédű,

kopott lányok...

Bennem van minden, ami nincs,

s bennem van minden, ami van.

Ó bűvölő város, sokarcú,

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nyugalmak, zajok fészke,

kőszürke és levélzöld,

hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,

tegnapelőtti és holnaputáni,

makacs munkás, kéjjel lustálkodó,

öl-puha, aszkéta-rideg,

aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nekem: A VÁROS mindörökre.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Az ősz kirakta foltjait a tájra.

Ölében viszi a Mecsek a télbe

embereid és házaid.

(Kép forrása: fortepan.hu)