Illyés Gyula: Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!

sürü borzongások, hosszu ásitások,

melyektől a sziv is megleng mint a levél -

Hályogos az ablak, finom párájára

szerelmese nevét irkálja a lányka

s ásit hozzá, hogy majd' beleomlik szegény.

Ásit jó anyja is s künn az istálóba'

a gazda is lova farára borulva,

hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet -

Ó ez az unalom! a beborult égre

harsogó ásitás a barmok bőgése

ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.

Dél volt s már este van, hull a köd vastagon,

csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon

mint ingó kisértet csusszanva tünedez

a vén levélhordó, - eloszlik a tájról,

bekapta, benyelte a tejhabu távol,

mely lomhán nyujtózva szuszogva közeleg.

Álmos a költő is, rimei botolnak

a sor végén egymás karjába omolnak -

hullna velük ő is, hallgatja tünődve

távoli muzsika ki-kifutó zaját

ahogy nyitják-csukják a kocsma ajtaját

s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.

Kiért sarat, fagyot nem kell immár türni,

ó drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,

nem a mi világunk, mi odaki most van!

Egymással egymásban hiv nyarat keresni,

most jó szerelemmel igazán szeretni

félig itt a földön s félig már álomban.