Jékely Zoltán: Balatoni elégia

 Sarkantyúba kapom a képzeletemet:

 hol vagy ez órán, hol keresselek?

 Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal

 szövedéke, állandó diadal

 múlandóságon s mindenen, mi rút!

 Kiapadhatatlan mennybéli kút,

 hol a vándor nem földi szomjat olt

 s a mennyet látja, ha fölé hajolt.

 A távolságot álom oldja fel,

 feléd álmok csapatja menetel,

 nyomodba uszított kopóhadak

 folyton csaholva űznek-hajtanak.

 Tisztásokon és dombok hajlatán

 inalsz előlük, könnyűlábú dám,

 s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs

 szökeléssel kidobbansz és kitörsz.

 Dühöng a szél, tombol a Balaton,

 téged kereslek minden tarajon;

 a tenger éppen így vajúdhatott,

 mikor Vénusznak életet adott!

 Kagylót nyitok meg, a kezem remeg:

 minden szép kagyló Téged rejteget,

 minden kagyló a szerelem maga,

 meg nem szegett lányságod záloga.

 Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget –

 romablakból kis kendő integet,

 a víz felett hintázva-álmatag

 szellem-fehér sirályok szállanak.

 Megálmodott, sohasem teljesült

 szerelmek, véres hullámba merült

 vágyak a mélyből fel-felsajganak –

 A mi szerelmünk is legenda csak.

[1949]