Paul Verlaine: Az én meghitt álmom

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven

egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,

s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,

és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,

hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,

ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,

izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,

s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,

mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,

s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,

mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

(Tóth Árpád fordítása)