Somlyó Zoltán: Diadém

Megyek, amerre visz az út.

A friss hó, mint fehér pamut,

oly lágy, mint a mesékben.

Én átkozott, így járom át

Pestet, szerelmem városát

a lassú hóesésben.

Az életem már elveszett.

A szürke égi mennyezet

se tudja már, hogy kék volt…

Ma én is már csak azt tudom,

hogy ketten mentünk az uton,

s hogy régen volt az. Rég volt.

Egy ucca nevét dúdolom,

ahol sok kedves bútoron

a kezem nyoma él még…

Az éj hidegje összeráz.

Egy kapu alatt ég a gáz –

ha oda visszamennék!…

Ha visszamennék csendesen

és szólnék: látod, kedvesem,

nincs semmi más, csak hó van…

S egy költő, aki átkozott,

mert rossz szókkal barátkozott;

s most kint sétál a hóban.

És lent a hónak vánkosán,

ellengene egy karcsu szán…

egy csengő, tiszta ének…

Így hullna lassan ránk az éj.

S a sápadt ezüst holdkaréj

hajadba, diadémnek…