Szabó Lőrinc: Szun Vu Kung lázadása

 Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,

 kit kőtojásból keltett ki a vén

 föld, ég nap és hold különös szerelme

 a gyümölcsök s virágok szigetén,

 ki kőtestét mozogni tanította

 s viharként szállni a felhők felett,

 és megtanult minden emberfölötti

 varázst és titkos bölcsességeket,

 ki hős vezér és szent remete volt

 és szívében mégis fenevad maradt,

 és feldúlta a halál városát és

 megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is

 őrökké éljen, s lett mindenható

 kinek rőt fején a villám kicsorbult,

 ki már már isten volt, de lázadó

 dühében a Legfőbb Trónt követelte,

 s leverte az égi seregeket,

 s a Menny Ura s a Célok és Erények

 bénultan nézték, hogyan közeleg –

 mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,

 és már senki se moccant ellene,

 jött Buddha, és szelíd virágkezével

 intett, hogy a fegyverét tegye le.

 – Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,

 akitől a mindenség reszketett.

 Buddha felelt: – A béke és a jóság,

 s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

 – Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:

 – Vigyázz – szólt –, még nem sejted, mit tudok!

 – Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny,

 és mellét verve mesélni kezdte, hogy

 a tejutat kavarja szigonyával,

 eldicsekedett, hogyan győzte le

 a földet, eget, az állatok és fák

 szellemeit, s a halál fekete

 könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,

 s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.

 – Tizennyolcezer mérföldet repülök

 – mondta –, ha csak egy bukfencet vetek,

 átváltozom hetvenkétféleképpen

 és lehetek millió óriás,

 ma már én vagyok a Tökéletesség

 – a Menny Urához fordult –, senki más,

 – bömbölte – senki nem állhat fölöttem:

 legkülönb vagyok, a Trónt akarom!

 És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl

 még valamin, az én hatalmamon:

 mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,

 túljutsz-e rajtam – itt a tenyerem:

 ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,

 ha nem, te fogsz engedni énnekem.

 Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.

 – Őrült – gondolta – ez a Buddha: a keze

 alig nagyobb egy lótusz levelénél,

 igazán játék végezni vele,

 gyerekjáték – gondolta és vigyorgott:

 – Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –

 És felemelkedett a levegőbe,

 s megállt nevetve Buddha tenyerén.

 – Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott,

 s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,

 és viharzott, mint az ördögmotolla,

 úgy hányta, hányta a bukfenceket,

 és repült és hömpölygött mint a szélvész,

 mindig gyorsabban, repült, mint a fény,

 repült és forgott, át az ős eónok

 s csillagködök száz szigettengerén,

 repült, a tértől részegen, repült, mint

 az időmegállító gondolat,

 repült, könnyű győzelmét végtelennel

 tetőzni, amit ráadásul ad,

 repült, repült s a Végső Űr határán

 egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,

 amely minden világok végén

 vörösen az ég felé lobogott.

 Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,

 ahol még nem járt soha senki se,

 és lehasalt s fürkészve és vidáman

 nézett az érthetetlen semmibe,

 aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza,

 és én leszek a Mindenség Ura,

 de hogy itt jártam, nevemet felírom

 ide, a világ őrtornyaira –

és csakugyan felírta a középső

 oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,

 s mert a szükség rájött, egy másik oszlop

 tövébe még egyebet is csinált,

 és indult vissza. Repült, mint a villám,

 repült az űrben, mint a néma fény,

 repült és forgott, át az ős eónok

 s csillagvilágok szigettengerén,

 mint az időtlen gondolat, repült most

 visszafelé a végtelenen át,

 és megérkezett és hetykén leugrott

 Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam

 s ott hagytam a látogatás jelét! –

 Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,

 és felemelte lassan a kezét,

 és megszólalt: – Te nyomorult majom,

 te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,

 azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad

 harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

 Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?

 Nézz ide, nézd középső ujjamat:

 „Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van, ezt te írtad,

 s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! –

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,

 kitől a Legfőbb Trón is reszketett,

 látta, hogy minden erőnél erősebb

a türelem s a jóság, s megijedt

 és szökni próbált. De Buddha lefogta

 s egy hegyet tett rá, kíméletesen:

 – Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,

 s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

 (1935)