Szerb Antal: Orpheus az Alvilágban

A földnek mélye olykor meg-megrándult,

 Amint ment zúgó száz tárnákon át;

 Már rég feledte szabad thrák honát,

 Míg lent morzsányi zöldesfényű láng dúlt

 És aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,

 Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart,

 S a földalatti villám, nagy eres kard,

 Átszegezte ezt az elátkozott estét.

 És Orpheus csak ment, magábahullva,

 A pusztulás nagy leckéjét tanulva,

 Mely gyötrött szédülésbe merevíté,

 Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.

 Orpheus megfordult és szertefoszlott

Tündérfehér árnyékként Eurydiké.