Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,

 S te újra itt vagy, jó gólyamadár!

 Az ócska fészket megigazgatod,

 Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

 Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak

 Csalárd napsúgár és síró patak;

 Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,

 Az élet fagyva van, s megdermedett.

 Ne járj a mezőn, temető van ott;

 Ne menj a tóra, vértől áradott;

 Toronytetőkön nézvén nyughelyet,

 Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

 Házamról jobb, ha elhurcolkodol,

 De melyiken tudsz fészket rakni, hol

 Kétségbeesést ne hallanál alól,

 S nem félhetnél az ég villámitól?

 Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

 Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

 Neked két hazát adott végzeted;

 Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

 Repülj, repülj! és délen valahol

 A bujdosókkal ha találkozol:

 Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

 Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

 Sokra sír, sokra vak börtön borul,

 Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;

 Van aki felkél, és sírván, megyen

 Új hont keresni túl a tengeren.

 A menyasszony meddőségért eped,

 Szüle nem zokog holt magzat felett,

 A vén lelke örömmel eltelik,

 Hogy nem kell élni már sok ideig.

 Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!

 Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:

 A kidült fában őrlő szú lakik...

 A honfi honfira vádaskodik.

 Testvért testvér, apát fiú elad...

 Mégis, ne szóljon erről ajakad,

 Nehogy ki távol sír e nemzeten:

Megútálni is kénytelen legyen!