Tóth Árpád: Tavaszi sugár

A tavaszi sugár aranyburokba fonta

A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető

Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,

Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén

A park-őrző, borús csillámú rácsvasak

Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,

Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,

Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,

Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,

Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka

Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,

Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,

Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet

Kitágul... rezeg, s ha kinyúlik a kéz,

A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...