Vas István: Húsvéti ének a testről

Tavasszal vad szelek vizet árasztanak,

Vadak, madarak most társat választanak,

Körül égen-földön gyürkőzik az élet,

Tavaszi fűszer száll, vérszaga a szélnek,

Véré, mely élvezni, nemzeni türemlik,

Gyönyörű véré, mely szelíden kiömlik,

Erő ágaskodik, ölelve meg ölve,

Férfiak hullanak, ki sírba, ki ölbe,

Részeg ködben úszik minden, ami közel,

Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:

Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?

Komor olvadáskor, vakult-rideg órán

Látja befolyni a vizet koporsóján.

Az tudja, mi a test, aki külön-külön

Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.

Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény…

Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?

Egy bece-szót mormol, de senki se felel.

Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Ifjú nő a sírban, ifjú rügy az ágon,

Tavaszi szél fújja, virágom, virágom.

Tavaszi szél… messze földek illatával

Csábított hajdan, most fiatal halállal.

Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,

Hullani a mélybe, teveled egy szintre,

De az a forma, mely odalenn enyész el,

Ragyog idefönt is örök epedéssel,

Fű, fa virág, tavasz színe tőle tüzel,

Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Az tudja, mi a test, aki szenved vele,

Te tudod, Istenem, szenvedés istene,

Te tetted, a lélek jogát el nem veszti,

Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti,

Kezed alkotását szeretni se bűn még,

Mielőtt e földről végképp tovatűnnék,

Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét,

Az embert, akinek testét itt felöltéd,

Amit teremtettél, szereted, szeretted

Akkor is, mikor már vitted a keresztet.

Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,

Szenvedés istene, Te tudod a testet,

S amióta láttam, mi érte a váltság,

Elhiszem már én is test feltámadását,

Nekem is az kellett, mint régen Tamásnak,

Hogy hitetlen ujjat drága sebbe mártsak,

Megtanultam én is, amióta láttam

Édes-dacos arcát feketedni lázban –

Így szállt el a lélek… utána azonban

Felragyogott a test bátor nyugalomban.

Elárvult testének büszke biztonsága

Mosolyogva indult sírba, őszi sárba,

Mosolyát őrzi az újuló kikelet,

Hegyek, habok, hosszú útra hívó szelek.

Tavaszi szél zendül, mintha az az angyal

Szólana belőle vad, tavaszi hanggal,

Aki rég a nőknek – amikor kerestek

S nem lelték fűszerrel kenegetett tested –

Kiáltott. Most nekem zeng, zenél, zúg, zizeg:

„Holtak közt az élőt miért keresitek?”

Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?

Csak Te tudod, aki vitted a keresztet

Vérben, verítékben Koponyák Helyére,

Mit kapott gyönyörű testéért cserébe,

S felzsendülő fűben, felzendülő szélben

Tudom halálodat, őérte, énértem,

Dárdának dúlását, tavasz gyors múlását,

Szép erős ifjúság hirtelen hullását:

Keresztre feszülni, borulni a rögre,

Aki elveszíti, az nyeri örökbe.

Kereszten, olajban, vérben a szent sereg:

Bűnhődik a földön, aki nagyon szeret.

Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet:

Szétomló testünket szebben megépíted.

Engem is merítsél, bár el is veszítsél,

A vérszagba, melyet hordoz ez a víg szél,

Virágzó sebedet ültesd el testemben,

S áldani foglak majd csúf, hörgő estemben.

Szomjazó, bomlasztó gyönyörűség jövel!

Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.