Harmincéves koromban megfogadtam, hogy többé nem vagyok hajlandó kényelmetlen cipőt viselni. Visszagondolva ma sem értem, hogy egyáltalán hogyan kínozhattam régen magamat azokkal a borzasztó lábbelikkel, amiket aztán hazaérve sokszor sírva rúgtam le a lábamról. Mi értelme volt egyáltalán? Miért gondoltam, hogy egy vékony sarkú, hegyes orrú műbőr cipőben ki lehet bírni egy egész napot és állandó viselésre is megfelelnek ezek a cipők? Miért ilyenekben indultam egész napos bevásárlótúrára?

Gyerekként nem volt nehéz dolgom. Tornacipő, gumis szandál, hótaposó – évszaktól függően. A mai napig emlékszem, volt egy piros gumicsizmám – annyira menőnek éreztem magam benne!

A húszas éveim elején volt divat (hála a Spice Girls-nek) a bumfordi csótányroppantó. Alapvetően nem is volt kényelmetlen, de Isten irgalmazzon meg, hogy abban bárki is rálépjen akár a legkisebb kavicsra – a vastag talp miatt nem éreztük, hogy mire, hová lépünk, így mindennaposak voltak a bokaficamok.

Aztán amikor elkezdtem nőcisedni, mindenáron ragaszkodtam a magas sarkakhoz. És azt kell mondjam, hogy még ma is, de ma már lényegesen okosabban csinálom. Először is, sajnos el kellett fogadnom, hogy kényelmes cipőt nem árulnak olcsón. Tetszik vagy sem, a drágább, de jobb cipő árát máson kell megspórolnom. Persze emellett igyekszem elkapni az akciókat, a mérethiányos kiárusításokat, a szezonvégi leárazásokat. Így nem fizetek értük horror árat, mégis kényelmes és szép cipőkben járok.

Csinos, nőies cipőket szeretek hordani – ebből nem vagyok hajlandó engedni. De ma már csakis puha, párnázott bőrcipőt vásárolok, akkora sarkakkal, ami ortopédiailag megfelelő. Ez egy felnőtt, érett nő cipője, aki már nem szenved a kényelmetlen cipőben egész nap, csak mert két centivel magasabb benne. A tűsarok és a platform pedig megmarad azokra az alkalmakra, amikor nem kell sokat állni és gyalogolni – persze akkor is szigorúan a kis titkos fegyveremmel, a zselés talpbetéttel.

Mert az út, amin járok, az enyém. És nem szenvedve szeretnék rajta haladni, hanem úgy, mintha felhőkön lépkednék!

Zigó Judit