Manapság, amikor bevándorlók özönlik el Európát, érdekes kísérlet más szemmel, kiüresített lélekkel körülnézni az otthonunktól, megszokott életünktől, komfortunktól távol.

2011-ben jártam Fekete-Afrikában. Örökre megfogott. Az érintetlenségével, a végtelenségével, a természetességével, na és az emberek tekintetével! Különösen a gyerekek mandulaszeme! Soha annyi nyílt és tiszta tekintetet nem láttam, mint ott! Minden ott készült fényképen olyan a szemek tükre, mintha az egyik legnépszerűbb természettudományos magazin oldalait lapozgatnám. Korábban mindig azt hittem, hogy ilyen pillantásokat csak kivételes tehetségű fotóművészeknek sikerül elkapniuk. Pedig dehogy! Ott mindenki így néz ki, a gyerekek különösen! (Ezúton kérek elnézést a fotóművészektől…) Nézésükből sugárzott az ősbizalom. Pedig – európai mércével mérve – borzasztóan szegények.

A „fehér embert” úgy értelmezik, mint két lábon járó sikert. Mi voltunk azok, akik kellő anyagi forrás birtokában meg tudták megvásárolni nyomor szülte gyönyörű faragásaikat, dísztárgyaikat. Az árusok többször utaltak rá, ha van ruhánk, amit nekik tudunk adni a portékáikért - csodás kézműves termékeikért - cserébe, annak is nagyon örülnek. Ó, ha előre tudtuk volna, hogy erre ilyen nagy szükség van! A poggyásztúlsúly elkerülése érdekében azonban igen szűkösen csomagoltunk személyes holmikat.

’56 és árvák Afrikában

Szállásadónk, amint megtudta, hogy Magyarországról érkezünk, az előzetes foglalásnál rögtön engedett 25%-ot az árból, mert nagy tisztelője a magyaroknak az ’56-os események miatt. Előre jelezte azt is, hogy vigyünk magunkkal tollat, papírt a helyi iskola részére, nagy hasznát vennék az iskolások. Iskolaszerekkel tömtük tele hát a poggyászunkat. Itthon még arra gondoltunk, azért kérnek írószereket, mert nem szeretnék, ha a nyugati turista édességekkel rohanná le a gyerekeket.

A valóság aztán igencsak mellbe vágott minket, amikor ellátogattunk az iskolába. A földszintes épület melletti üres placcon a porban fociztak a tanulók. Ám aki itt van, nagyon szerencsés, mert arról a gyerekről legalább tudnak, az nem kallódik - mondták. Az iskola egy tanteremből állt, vegyes életkorú gyerekekkel, döngölt földdel, kopott asztalokkal, székekkel, egy tanítóval; éppen számtanórára értünk oda. A táblára, házi feladatként, a következő szöveges feladatot írta fel a tanító: ha a szomszéd iskolába jár 118 árva, ebbe az iskolába pedig 324, akkor összesen hány árva jár a két iskolába együtt? A tábla másik felére pedig a társadalmat érintő legfontosabb veszélyeket (globális felmelegedés, éhezés, szegénység, kolera, HIV stb.) és azok megelőzési módjait ismertető, alapos táblázatot vázolt fel a tanár. Mindössze egy tankönyv állt a pedagógus rendelkezésre tantárgyanként, abból írt és olvasott fel feladatokat. Mély benyomásokkal és tapasztalatokkal távoztunk.

Két utcával arrébb, amikor leszálltunk az aktuális közlekedési eszközünkről – bicikli –, megrohamozott minket egy népes gyereksereg édesség reményében. Mi azért készültünk.

Minden a semmiből

Sok mindent elvettek már tőlük. Korrumpálták, megvesztegették döntéshozóikat. Szétzilálták civilizációjukat. Ma is folyamatos arrafelé a gazdasági hatalom erőfeszítése, nyomása: külföldibefektető-barát környezet kialakításának fontossága, ennek érdekében „hitelfelvétel szükségessége”, melynek feltétele a „privatizáció, dereguláció, liberalizáció”; a hitel visszafizetésének biztosítása érdekében elengedhetetlen az átlátható adórendszeren keresztül folyamatosan pénzszivattyúzás, tehát „elimination of nuisance taxes” (a zavaró/kellemetlen/nyűgös adók megszüntetése) és „introduction of VAT” (áfa bevezetése) szükséges. A fejlődés érdekében kívánatos változtatások végrehajtását pedig a megfelelő nemzetközi gazdasági szervezet kihelyezett képviselője „segíti”. Hanyagul, copy-paste módszerrel írják (néha még az országneveket nem sikerül megfelelően kicserélni a szövegben) az ilyen tartalmú javaslatokat az afrikai országok számára. Ami még szomorúbb, hogy keresztül is verik azokat minden eszközzel a jog és segítségnyújtás leple alatt.

Nincsen semmijük, és mégis van mindenük. Tiszta tekintetük. Mérgezetlen és friss ételeik. Érintetlen tájaik. Napfény, tiszta levegő. Természetes gyógymódok. Idejük, hogy megfigyeljék a természetet. Fokhagymájuk, hogy távol tartsák maguktól a szúnyogokat. Nem, nem Malaront szednek, amitől aztán évekig nem adhatnak vért sem. Ha mégis elkapják a maláriát, még az állatok is tudják, melyik fa kérgét kell rágni, hogy meggyógyítsák magukat.

Még van tisztaságuk, érintetlenségük. Reménykedjünk, hogy erejük is: élni azzal, ami az övék.

Cserhalmi Ágnes