Közhely, hogy a kontinentális filozófia egyik fogalmi vívmánya, az elidegenedés, ma már mindennapjaink része. Az emberek egy része a közlekedési és információs forradalmak következményeként elmagányosodik, és ez cseppet sem korfüggő. Egyre jobban szűkülnek a valós emberi kapcsolatok és virtuális avatárokká válnak a hús-vér emberek. És persze vannak, akik ezt is versenynek fogják fel: csak mosoly, csak szépség, csak gazdagság, minden szuper és minden happy. Ez egy tökéletes világ.

Mi az összefüggés a közösségi oldalak sikeressége és a rengeteg sikertelen emberi kapcsolat között? Talán az ok a személytelen virtualitásban keresendő, hiszen mennyivel egyszerűbb sokszor retusált, kedvünk szerint beállított képekben elmesélni azt az életet, amilyet magunknak kívánunk, szeretnénk.

Valójában régen sem volt teljesen másképp, csak akkor megfestették - már akik megtehették - a családtagokat, a nagy ünnepi alkalmakat. Volt idő szemlélődni, elmerengeni a nagy ősök arcvonásain.

Aztán jöttek a fotóalbumok, és bizony régen sem a magát butára ivó borissza hajnali ténfergőt örökítették meg, hanem a szép ruhába felöltözött, kihúzott hátú embereket. Álszentség ez? Nem tudom.

Viszont hatalmas különbség, hogy a festményeket, fényképeket csak azok látták, akiknek mi megmutattuk. Ma ezek a fotóalbumok a nap minden percében új fényképekkel frissülő virtuális és globális fényképfolyamokká nőttek. Emberek százmilliói érzik úgy, hogy életük minden pillanatáról számot kell adniuk, tudatni kell az ismerősökkel, az emberekkel, hogy hol járnak, mit csinálnak, mit esznek-isznak, milyen filmet néznek. Mindenhova „becsekkolnak”, mindent és mindenkit „tagelnek” és minden baromságról feltöltenek egy fotót. Mindezzel semmi gond sem lenne, ha nem bővülne ez a szintű nyilvános magánéleti beszámoló a gyerekekről sokszor válogatás nélkül készített képek garmadájával.

Felnövekvőben van az a generáció, melynek már újszülött képei is szerepeltek a Facebook-on, fejlődésük minden pillanatáról értesülhettünk. Még ezzel sem lenne baj. Azt azonban egyenesen meggondolatlanságnak tartom, amikor például kádas, fürdőzős, részben vagy egészben mezítelen képeket tesznek ki a „felelős” szülők a már cseppet sem pici gyerekekről. Az örökké mosolygó, jókedvű, sportolni, táncolni, énekelni is szerető tökéletes gyerekek képe és látványa akár unalmas is lehetne, ha nem lennének tényleg létező gyerekek. Talán olykor csak néhány ismertté vált bűncselekmény veti vissza a mindent megosztani vágyó lelkes szülők posztolási szándékát. Ha visszaveti...

Az pedig egyenesen röhejes, ha véletlenül összefutunk valamelyik ismerőssel az utcán, a valóság sokszor egy cseppet sem hasonlít arra a másik világra. A valóságban ugyanis nincsenek szűrők - no filter. Tények viszont vannak, jóllehet a valóságban is sok a hazugság.

Az egyik kedvenc történetem, amikor egy rokonunk szomszédja, egy fiatal lány éppen „becsekkolt” egy hangulatos képpel egy madridi kávézóba, a rokonunk még irigykedett is. „Milyen jó dolga van ennek a lánynak”- gondolta, a valóságban azonban, két perccel később a szomszéd erkélyen szégyenkezve bujkált és hebegett-habogott, amikor az éppen ruhát teregető rokonunk csodálkozva ráköszönt és megkérdezte: „Hát te nem Madridban vagy?”. Így foszlott darabjaira egy tökéletes világ illúziója.