Mindenkivel előfordulhat, hogy hibázik. Kisebb-nagyobb ballépésekért, vagy akár komolyabb bűnökért - bocsánatot kérni a legtöbb embernek nehéz. Kimondani, hogy “sajnálom”, sokszor olyan feladat, ami nem megy könnyen. Sőt, olykor sehogyan sem. De vajon miért ilyen nehéz ez?

Rögtön le is lövöm a poént: én azt gondolom, hogy - mint gyakran, most is - a legtöbb esetben gyerekkorban gyökerezik a probléma. A legtöbb olyan helyzet, amikor gyerekkoromban bocsánatot kellett kérnem, valamilyen megalázó, kellemetlen szituációhoz kapcsolódik, amit a résztvevő felnőttek egyáltalán nem tettek könnyebbé. Nem azt hangsúlyozták, hogy mennyire nemes cselekedet és lelkileg milyen emelkedett dolog bocsánatot kérni, hanem mindig azt, mennyire rosszat csináltam és milyen rossz gyerek vagyok - ezeknek a helyzeteknek a terhét még mindig érzem, ha visszagondolok.

Pedig azóta megtanultam, hogy a bocsánatkérés - és az is, ha megbocsátunk valakinek, vagy éppen magunknak - a létező legerősebb energiák egyike, felemel, felszabadít és sokkal teljesebb emberré tesz. Kommunikáció szakra jártam a főiskolán, ahol a szakdolgozatom kapcsán elmerültem a kríziskezelés, kríziskommunikáció témájában. Szerencsére ehhez csodálatos jó tanárom volt, akitől megtanultam, hogy a válságkezelés egyik legfontosabb eleme a bocsánatkérés. Ha megfelelően tesszük, akkor a krízis nem megsemmisítő erejű lesz, hanem lehetőséget ad az újrakezdésre és arra, hogy többek, jobbak legyünk és ezt másoknak is megmutassuk.

Én sokáig haragudtam a szüleimre. Egy ismerősöm akkor azt mondta, hogy szerinte én sokkal nagyvonalúbb vagyok annál, mint hogy ne tudnék megbocsátani. Ezek nagyon terhelt kapcsolatok voltak, szíven ütött a megjegyzése, mégis elindultam az úton és eljutottam a megbocsátásig. És ma már - talán éppen ebből kifolyólag - bocsánatot kérni is tudok. Persze ez nem megy felelősségvállalás nélkül, hiszen csak azért kérhetsz bocsánatot, amiért a felelősséget is vállalod. Márpedig ezeket jó megtenni, hogy ne terheljen a neheztelés, a gyűlölet, a harag, a düh. Amikor megbocsátasz, vagy bocsánatot kérsz, nem is a másik félnek teszel jót, hanem önmagadnak. Felszabadítod magad a rossz érzések alól. Hát nem éri meg? Dehogynem. Ha valami busásan megtérül, hát ez az.

Sajnos tapasztaltam azt is, hogy vannak emberek, akik minden apróságért bocsánatot kérnek. Ez a “bocs, hogy élek” hozzáállás nagyon a ló túloldala. Önbizalomhiányos, saját magukban végtelenül bizonytalan emberek szokása ez. Ha esetleg te is ilyen vagy, sürgősen bocsáss meg magadnak. És tudatosan gyakorold, hogy ne a létezésért, csupán a hibákért kérj bocsánatot!

Nagyon jó módszer, ha leülsz, meggyújtasz egy gyertyát és akár hangosan kimondod, miért haragudtál valakire, majd ezután elmondod, hogy ezennel megbocsátasz neki, elengeded a haragot, a neheztelést, a dühöt, a meg nem értettséget. Majd képzeld el, ahogyan megölelitek egymást és kérj a kapcsolatra szeretetet, megértést, együttműködést, elfogadást. Akkor is működik a dolog, ha a másik ember már nem él. De ugyanígy megbocsáthatsz magadnak (sőt, ez talán a legfontosabb), a Jóistennek, ha neheztelsz rá valamiért (sokan vagyunk/voltunk így), vagy a pénz energiájának (hiszen sokszor éppen azért nem jön több, mert a harag, amit érzel iránta, távol tartja tőled). Fontos megbocsátanod önmagadnak, a szüleidnek, a testvéreidnek, bárkinek, akire neheztelsz. És ezután sokkal könnyebben fogsz tudni bocsánatot kérni te is. Felszabadító érzés lesz.

Tudom, hogy sokszor nagyon nehéz megbocsátani, mert amit tett a másik, az valóban megbocsáthatatlan. Ilyenkor próbáld meg, hogy nem a viselkedését bocsátod meg. Bocsáss meg neki, mint léleknek. Nekem egyszer egy nagyon kedves munkatársnőm mondta azt, hogy a lélek tökéletes, hiszen Istentől való. Sokszor még most is elcsodálkozom, mennyire igaza volt.

(Cikkünk 2017. október 21-én jelent meg.)