A férjem és én egyszer beültünk egy kávézóba inni egy csésze feketét. 

Fiatal volt és jóképű, én pedig szerettem őt. 

Rajtam egy régi kabát volt, ami tönkretette az életemet. Úgy éreztem, hogy egy nagy senki vagyok benne. Utáltam azt a kabátot! Még csak meleg sem volt. Torz voltam és csúnya.

A kávézó olcsó volt, a kávé pedig íztelen.

Arról álmodtam, hogy egy nap milyen jó lenne elmenni egy elegáns étterembe és inni egy igazán jó kávét, én pedig csinos vagyok és szép. A férjem szeme csillogott, amikor rám nézett. Nagyon szeretett, tudom. Nem mondtam el neki, hogy mi járt a fejemben.

Fiatalon halt meg és én itt maradtam. Egyedül.

A halálát követő években több száz kávézóban ültem, ezer csésze kávét megittam és egy rakás divatos kabátot megvettem.

De ő nem volt velem.

Sokszor eszembe jut a pillanat, amikor belém hasított: ott, abban a lepukkant kávézóban, a pocsék fekete mellett megvolt mindenem és én észre sem vettem.

Elena Rog

(fordította: SZKE, igenelet.hu)

(Az írás 2016. január 12-én jelent meg.)