A családon belüli erőszakról

Mindig is érdekelt a téma. Emberként, jogászként, az emberi lélek iránt érdeklődőként egyaránt. Különösen az a része, ki és miért kerül ebbe a helyzetbe, hogyan alakul ki és hat tovább az erőszak a résztvevőkre, kiből lesz egy párkapcsolatban bántalmazó fél, kiből áldozat (jobb esetben: túlélő), milyen külső segítség áll rendelkezésre a probléma kezelésére és megoldására, mi a felek, a felmenők, valamint a társadalom felelőssége.

Nagyon összetett téma. Mély benyomást tesz arra, aki ezzel mélységeiben találkozik. Véleménye szinte mindenkinek van róla. Tömegek élnek benne, anélkül, hogy felismernék.

A közvélekedés

A laikusok (és egyes „szakemberek”) megközelítésében sajnálatos módon elég tipikus az áldozathibáztatás, miszerint felróható az áldozatnak, ami vele történt (miért nem vette észre, miért tűri, miért nem lép ki stb.). Az áldozathibáztatással pedig általában kéz a kézben jár a bántalmazó mentegetése (minden két emberen múlik, nem kellett volna felbőszítenie, de hát annyit segít stb.).

A témakörben sok szakember sem mozog otthonosan; sőt, általában azok a nevelési-oktatási intézmények, hatóságok, és bíróságok sem, akiknek ilyen eseteket fel kellene ismerniük, és azokban döntéseket kellene hozniuk.

Hatékonyan, elhivatottan és gyakorlatiasan kizárólag egyes civil szervezetek képesek segíteni, ők a legfelkészültebbek, legelfogulatlanabbak és legtapasztaltabbak ezekben a kérdésekben. Elég csak elolvasni a megfelelő segítő civil szervezetek honlapját (esetleg - a téma iránt mélyebben érdeklődőknek - a megfelelő szakirodalmat), és az ember már nem teszi fel, vagy legalábbis nem úgy teszi fel a kérdést, például, az áldozatokkal kapcsolatban, hogy miért marad.

A „divatos” téma

Számos könyv születik manapság különböző ismert emberek tollából azzal kapcsolatban, hogy ők maguk is párkapcsolati erőszak elszenvedőivé, túlélőivé váltak. Tiszteletben tartva motivációikat a könyv megírására, helyzetüket, érzéseiket az átélt tapasztalatokkal és traumákkal kapcsolatban, s elismerve azt, hogy ezek az esetek túllépnek a „magánügy” kategóriáján, az alábbi gondolatok merülnek fel bennem az ilyen típusú történetek kapcsán.

Ezek a könyvek általában arról szólnak, hogy szerző elmeséli az általa elszenvedett élethelyzeteket és különféle bántalmazási módokat, melyeket egy meghatározott konkrét személy (általában férj, élettárs) követett el a könyv írójával, s esetenként a (közös vagy saját) gyerek(ek)kel szemben is. A helyzet megoldására pedig minden esetben – logikusnak tűnő megoldásként – a kilépést javasolják. És itt általában meg is állnak. (Közös gyermek esetén a kilépés gyakorlati nehézségeit, az anomáliákat, sőt, akadályokat elemezni, tekintettel a jelenlegi hatósági, illetve bírósági szemléletre és gyakorlatra, külön elemzés tárgya lenne, amire jelen gondolatsor most nem tér ki.)

Szóval az említett könyvek s egyéb hírforrások, melyek szerint ezzel vagy azzal is „megtörtént”, a lényeget hagyják ki: miért. Sőt, explicit vagy implicit módon azt üzenik: ez akárkivel előfordulhat!

Kiből lehet áldozat?

Bárkiből lehet áldozat - hangzik el gyakran a családon belüli erőszakot elszenvedett emberek (társadalmi helyzetükből fakadóan leginkább nők, illetve „csatolmányként” gyerekek) kapcsán.

Nem! „Bárkiből” nem lehet áldozat.

Ugyanis ez a sors nem az égből pottyan, de legalábbis, nem véletlenszerűen. Csak abból a személyből lehet bántalmazó kapcsolat áldozata, aki olyan „helyről” jön, ami megfelelő előképzettséget és táptalajt biztosított számára mindezekhez.

 Bármilyen meglepő is a múlt történéseivel szembesülni – és ettől még a tisztelet, szeretet senki iránt nem vész el, hiszen ők általában a legjobb tudásuk szerint jártak el, s küzdötték (!) végig az életüket –, attól az még megtörtént, kiváltott bizonyos hatásokat. Aminek eredménye: azok a sorsok, helyzetek és jelenségek, amikről az említett könyvek és egyéb hírforrások tudósítanak minket.

Ahhoz, hogy valaki olyan társat válasszon, aki családon belüli bántalmazó(vá válik), kell egy „előélet". Amit „viselője” (elszenvedője…) általában nem is tudatosít akként, ami. Van ugyan esetleg egy-két kellemetlen emléke, amire visszagondolva felnőttként is ugyanazt – a szégyent, megbántottságot stb. – érzi, mint gyerekkorában, de nem értékeli azt olyan romboló hatásúnak, mint amilyen ténylegesen volt, hiszen érzéseit a környezete rég „érvénytelenítette”.

A bántalmazó kapcsolathoz kell tehát valaki (az áldozat / bántalmazott), aki keresi azt a családi dinamikát, amit gyerekként már megszokott: az „ismerős, tehát biztonságos” érzést. Akit a gyerekkorában elsajátított sémái és működési mechanizmusai tökéletes „jelöltté” tesznek egy bántalmazó kapcsolatban az áldozati szerephez. Például, ha valaki egy – általában fel nem ismert – abuzív környezetből érkezik a párkapcsolatába, akkor nagyon könnyen választ abuzáló társat magának, hiszen ő ezt az érzéscsomagot szokta meg, ezt ismeri, mást nem, sőt, nem is értékel, mással nem tud mit kezdeni.

Ha pedig lehetőségként tekintünk erre a helyzetre: kell egy olyan fél, akinek dolga van ezzel a helyzettel, meg kell oldania, s túl kell rajta lépnie (ebben az összefüggésben legyen szó bármelyik szereplőről a kapcsolati erőszakban).

Fontos lenne tehát a párkapcsolati erőszak áldozatai, túlélői kapcsán annak az önismereti munkának a jelentőségét hangsúlyozni, ami minden esetben egyéni és egyedi, s amelynek folyamán az egyén felismerheti, milyen hatások érték őt a személyiségfejlődése során, melyek őt egy ilyen kapcsolatba vezették, benne tartották, illetve megakadályozták abban, hogy helyzetét felismerje (az őt ért hatásokat megfelelően értékelje), vagy azt, hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék.

A bántalmazó mint egykori áldozat

A történet akkor teljes, ha nem felejtjük el megemlíteni, hogy a bántalmazó maga is áldozat, mivel ő (is) olyan családi környezetből kerül ki, ahol egykor (testi és/vagy lelki) bántalmazást szenvedett el. Jól körülhatárolható – és általában, ha nem is kis munkával, de felfejthető – okoknak köszönhetően lesz valakiből bántalmazó. Ugyanakkor, a bántalmazónak – személyiségtorzulása okán – általában nincs betegségtudata, nem kér segítséget, helyette áldozatát tartja problémásnak, kezelendő személynek.

Jelzésértékkel lehet, persze, a büntetőjog eszközeivel is tudatosítani (a törvény erejénél fogva büntetni): a bántalmazás, a családon belüli testi, lelki, gazdasági erőszak nem elfogadható, és azt, hogy amelyet egyesek a nevelés, fegyelmezés, normális családi interakciók körébe tartozónak tekintenek (sajnos a gyakorlatban, a konkrét cselekvések és verbális megnyilvánulások terén ez ma még a többséget jelenti…), az nem nevelés, nem normális, hanem erőszak és bántalmazás. Ennek van ugyan figyelemfelkeltő ereje, és hivatkozható, ez azonban valódi megoldást még nem jelent a problémára.

„Előélet” és hatása, avagy hogyan előzzük meg a bántalmazó kapcsolatot

Jelenleg egyre növekvő irodalma van annak, hogy egy abuzív családi légkörből kikerülő fiatal miként válhat felnőttként bántalmazóvá, avagy bántalmazottá. Széles körben tapasztalom, hogy a mai Magyarországon rengetegen nőttek fel (és ilyen szülők okán: nőnek fel) olyan nevelési módszerek és körülmények között, ahol a szülői – személyiségtorzulásból adódó – félelmek, korlátok és kapaszkodót jelentő ideológiák mentén lefojtják, elhallgattatják, elnyomják, azaz lényegében bántalmazzák az egyént.

A bántalmazó kapcsolatokat, illetve a bántalmazóvá/bántalmazottá válás jelenségét, illetve ennek átörökítését az utódokra úgy lehet elkerülni – társadalmi méretekben is –, ha ép, egészséges lelkű emberek nevelnek szeretetben ép, egészséges lelkű utódokat.

Közhely? Annak tűnhet. Nehéz? Igen. Mert a kiinduló pont a szülő egészséges személyisége, de legalábbis megfelelő önismerete, rálátása önmagára. E nélkül semmi más nem tud megvalósulni. Ugyanakkor magunkra nagyon nehezen látunk rá. Mert az egyén leginkább azt gondolja: az a normális, ahogyan őt nevelték (igazolni, ellenpontozni mindig van kivel). Úgy véli: azért lett belőle boldog, sikeres, stb. ember, mert így nevelték. Noha sokszor inkább: annak ellenére. Mert nagyon nehéz huszon-, harmincvalahány, negyven, ötven év után rádöbbennie valakinek, hogy fordítva ül a lovon. S még ha rá is döbben: addigra már beléégtek a sémái, a kötődései, az érzései…

A magyarázatot, megoldást nagyon nehéz észrevenni, mert érezzük, ott olyat találunk, amibe nem szívesen nézünk bele. Pedig nincs más megoldás. (Megnyugtatásként: egyre könnyebb, érdekesebb és szórakoztatóbb!) Minden egyéb csak időhúzás, pótcselekvés és mellébeszélés.

Irodalom:

A témában - a teljesség igénye nélkül – az alábbi irodalmat ajánlom azok figyelmébe, akik szeretnének kicsit többet megtudni a bántalmazó kapcsolatokhoz, a bántalmazói vagy áldozati léthez vezető nevelési módszerekről, valamint az erőszak természetéről és hatásairól. A lista tetszőlegesen bővíthető.

• Susan Forward: Mérgező szülők
• Patricia Evans: Szavakkal verve... - Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban
• Judith Lewis Herman: Trauma és gyógyulás - Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig
• Arja Lehtosaari - Tuija Välipakka: A lélek meggyilkolásának száz módja - Nárcisztikus személyek áldozatai mesélnek
• Barbara Coloroso: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak - Óvodától középiskoláig: hogyan szakíthatja meg a szülő és a pedagógus az erőszak körforgását?