A magányt mindannyian ismerjük: ki így, ki úgy értelmezi a magányosságot és az egyedüllétet. A fogalmát, a mértékét nem is lehet meghatározni, mert minden ember másképp éli meg a magányt. Vannak, akik hatalmas társaságban is egyedül érzik magukat, míg mások megelégednek egyetlen személy társaságával, még akkor is, ha nem is a számukra legkedvesebb emberrel múlatják az időt.

A kutatók felmérése szerint a legtöbb ember élettörténetében a szülők válása a magányosság előzménye, azt az eseményt nagyon sokan élik meg, hogy a szüleik lemondtak róluk, vagy magukra hagyták őket.

A kutatók a magányosság különböző típusait különböztetik meg.

1. Reménytelenség

Az illető reménytelen, félelmekkel teli és tehetetlen.

2. Türelmetlen unalom

Az illető türelmetlen, máshova vágyik, máshol töltené az idejét, kényelmetlenül érzi magát.

3. Depresszió

Az illető melankolikus, szomorú, elszigeteltnek érzi magát.

4. Önbecsmérlés

Az illető csúnyának, butának, kevésnek érzi magát, bizonytalan mindenben.

Ahány ember, annyi magányossági értelmezés ismert. A meghatározása, érzete függ a külső és belső okoktól, az állandóságtól vagy az alkalmi melankóliától. Azok az emberek, akik állandó-belső okot vélnek felfedezni a magányosságuk mögött, a leginkább lemondóak és depressziósak. Ilyen állandó-belső ok lehet a személyiségük megítélése és a külső megjelenésükkel való elégedetlenség.

Akik a saját erőfeszítésük hiányának tulajdonítják a sikertelenségüket és a magányukat, tehát belső-alkalmi állapotot élnek meg, azok pozitívabbak, sokkal bizakodóbbak a változással szemben.

Azok az emberek, akik külső-alkalmi ok miatt érzik magukat kirekesztettnek, egyedül, fogékonyabbak a változásra; ilyen változás lehet az új munkahelyre kerülés, vagy a költözés és új környezet.

És vannak az állandó-külső okot megélő magányos emberek, akik mindig mást hibáztatnak mindenért, úgy érzik, mások kirekesztik őket a társaságból. Ők a legellenségesebbek, változtatni nem akarók.

A sok ideig magányosan élő emberek megszokják ezt az állapotot. Minél több időt töltenek egyedül, annál antiszociálisabbak lesznek. Egy idő után, ha alkalmuk is nyílik a társas érintkezésre, inkább elutasítják azt, mert a félelem az újbóli tartós magány érzésétől erősebb bennük az alkalmi pozitív, társaságban töltött érzéssel szemben, tehát a magányos emberek kevésbé vállalják az alkalmi érintkezések kockázatát, mivel ezek a tartós magányt nem enyhítik, inkább fájdalmasabbá teszik.

Kutatók szerint a tartós magányosság egyenesen arányos a félénkséggel, ami egyébként nem feltétlenül baj. Azáltal, hogy visszahúzódnak az emberi kapcsolatoktól, sokkal többet, intenzívebben tudnak törődni a szeretteikkel, az emberekkel megértőbbek, gondoskodóbbak, kevésbé agresszívek és támadóak. A félénkséget alapos gyakorlással le lehet küzdeni, így kiküszöbölhető a tartós magányba ragadás.

Nagyon nehéz természetesen és megfelelően élni, megfelelő emberekkel, adni is kell és elfogadni is, megfelelő arányban. Nehéz, de érdemes.

(Az írás 2016. jónius 2-án jelent meg.)