Gyermekként úgy képzeltem, a felnőttek bölcsek és már mindent tudnak a világról. Úgy élik az életüket, ahogyan az helyes és kell, tehát boldogok.

A harmincas éveim második felében azt látom, hogy rengeteg felnőtt, vagy akár idős testbe zárt kicsi és kamasz gyerek bolyong a világban, próbálnak megbirkózni felnőtteknek szánt feladataikkal. És a valódi felnőtteknek is folyamatos kihívás az élet összes valódi feladata, azok megoldása, összehangolása, a boldogság megtalálása és megtartása az életükben.

Gyermekként úgy képzeltem, milyen könnyű a felnőtteknek, akik házasságban élnek, hiszen akkor ők bizonyára már megtalálták életük párját, összeházasodtak azzal, akibe szerelmesek, aki az igazi számukra, innentől egy irányba húznak, egy család, segítik egymást, kiállnak egymásért.

Ma pedig tapasztalom, hogy óriási zsibongás tapintható a felnőtt világban. A felszín megy üzemszerűen, azonban alatta valósággal egy teljes érzelmi újrarendeződés zajlik. Vannak, akik olyan mélyen elnyomják magukban az érzéseiket, amennyire csak lehet, mert egész életükben azt tanulták, ezt így kell. Persze, minél nagyobb erővel, minél mélyebbre nyomunk lefelé valamit, az annál nagyobb erővel fog egyszer csak visszapattanni. Mások legalább maguknak nem hazudnak. Hogy fizikailag mennyire távolodnak el a hites párjuktól, az lehetőségeiktől és döntéseiktől függ.

Nem borul fel annyi házasság, mint amennyi meginog, pontosabban, mint amennyinél a felek azon kívül keresik a boldogságot valamilyen formában. S nem is mindenhonnan lépnek félre akként, mint amit a köznyelv annak tart. Csak másnak örülnek, mástól derülnek fel, dobban a szívük. Sok vágyakozással, leszabályozással, lebegéssel, ritkábban kitöréssel. Más irányba néznek. Partnerük nem látja, mert nem akarja, vagy azért, mert nem érdekli, talán már ő is más irányba néz. Máshol jár. Lélekben biztosan. Nem ugyanabban az időben fordulnak egymás felé. Eltérő fejlődési ütem és irány.

Ami mégis tovább viszi: a közös elkötelezettségek, a közös gyerekek, az együttes erővel megteremtett egzisztencia, az emlékek, a ragaszkodás, az ismerős illatok, az annyira azért nem rossz, az ismeretlentől és bizonytalanságtól való félelem.

Látom, hogy együtt vannak és maradnak egy életen át. De nem úgy, ahogyan gyerekkoromban képzeltem.