Sosem szerettem a cirkuszokat, egészen idén tavaszig, amíg ajándékba nem kaptam egy látogatást. Addig az erőlködő, balfácán bohóc és két „légtornász” élt a tudatomban, akik kizárólag egyméteres magasságban egyensúlyoztak, a földtől kiszámítva. Ez az én szegénységi bizonyítványom, elismerem, de vidéki gyerekként pont ennyi volt, amit egy utazó cirkusz mutatni tudott.

Márciusban a Fővárosi Nagycirkusz előadására látogattam, és minden eddigi előítéletem megszűnt. Csodálni kezdtem az akrobaták munkásságát, az erejüket és a rengeteg gyakorlást, amivel az idejüket töltik, hogy minket szórakoztassanak. Lenyűgözött a ruhatár, a férfiak és a nők tökéletes, igényes teste, a smink ereje, a tudásuk, a miliő, ami körülvett. Ez egy teljesen más élet, mint amit én élek, de az tudatosult rögtön bennem, hogy bár nem élném ezt az életet, de évente legalább egyszer szeretnék egy kis időre a részesévé válni. Azon az estén kevés állatprodukció volt, amit akkor nagyon bántam, mert a nagymacskák iránti vonzalmam végtelen, de mára már nem bánom, hogy nem láttam a szenvedésüket. Elvakított a közelségtudat, az, a vágy, hogy az orrom előtt érezhessem hatalmasságukat.

Ám ahogy kicsit alaposabban utána néztem ennek a cirkuszi világnak, arra jutottam, hogy még évente sem szeretnék a részese lenni. A tornászok és akrobaták előtt továbbra is fejet hajtok, de amíg vadállatokat idomítanak félelemmel és fájdalommal, addig nincs keresnivalóm a lelátón. Aki követ minket az Igenéleten, az láthatja, hogy tiszteljük és szeretjük az állatokat. Megkockáztatom, én ölre is mennék egy-egy igazságtalan szemétládával, aki állatokat kínoz. Szerintem ezeknek halál jár.

A cirkuszi állatokat is kínozzák - rengeteg videót néztem meg és sok cikket olvastam erről a témáról. Arról, hogyan tanítják be az elefántokat vagy épp a tigriseket a csodálatra méltó produkcióra. Ma szégyellem magam, amiért tavasszal csalódott voltam az állatos műsor hiánya miatt, hisz gondolhattam volna, hogy a vadállatok nem maguktól térdepelnek tüllszoknyában, vagy vetődnek át a tűzkarikán az 5x5 méteres porondon.

A minap viszont egy jó hírt olvastam. Amerikában több államban kezd megtörni a jég. Kaliforniában betiltották az elefántkampó használatát. San Franciscoban és Los Angelesben betiltották a vadállatok cirkuszi használatát is - sem reklámfilmekben, sem nagyjátékfilmekben sem alkalmazhatóak.

Az elefántkampó segítségével idomítják a nagytestű állatokat, ahogy a nevében szerepel, az elefántokat is. Ez az eszköz fémből készült, éles tárgy, amely hatalmas fájdalmakat okoz a vastag bőrű elefántnak, hisz néhol oly érzékeny a bőre, hogy egy szúnyog csípését is képes érezni. Az idomításukat kiselefánt korukban elkezdik, és megismertetik velük a kampót. Hónapokig tartó, fájdalmas művelet az idomítás, csak azért, hogy mi, szánalmas „kéjencek” tapsolhassunk, micsoda csodát is láttunk.

Számos híresség vesz részt a „Stop Circus Suffering” globális kampányában, köztük szerepel például Jorja Fox is, aki a Vészhelyzet vagy a Helyszínelők sorozatból lehet ismerős.

Ha híres lennék, én is a támogatók között szerepelnék teljes mell- és vállszéleséggel, de mivel egyszerű halandóként élem az életem, annyit tehetek, hogy messziről elkerülöm a cirkuszok világát, segítem az állatok helyzetét a jobb életük reményében, és titkon bizakodom, hogy egyszer valahogy bosszút állhatnak azokon, akik kegyetlenek hozzájuk.