Sajnálom, ha most pár embernek a lelkébe gázolok. Nem bírom Szabó Pétert. Sem Oravecz Nórát. Rubint Rékát pláne nem. Nem velük, mint emberekkel van bajom, a jelenséggel nem tudok mit kezdeni, amit ők képviselnek. Abból van már nagyon elegem, hogy nyomják a “bármit el tudsz érni, csak akarnod kell, higgy magadban”-dumát, de igazi tartalommal nem töltik meg a mondataikat. Mert igen, fontos, hogy legyenek céljaid, pláne, hogy higgy magadban, nem ezzel van baj. Amit nem bírok, az a bullshit.

Mert mi értelme van egy ilyen motivációs előadásnak? Tolják a szöveget, “gyerünk, érd el a célod, képes vagy rá”! Ha felülsz erre a vonatra, akkor lelkesedsz a tömeggel, ami valóban képes előrevinni, valameddig. De nem sokáig. És a végén csalódni fogsz. Nem kapsz valódi eszközöket, tanácsokat, megoldókészleteket arra vonatkozóan, hogy hogyan érd el a céljaid. És ez így tényleg nem több, mint puszta bullshit. Mert nem igaz, hogy bárki és bármi lehetsz, ha elhatározod magad. Az még önmagában nagyon kevés. A magasröptű idézetekkel megint csak az a bajom, hogy értelmetlen bullshit az egész. Én nem tudom, kire van ez lelkesítő hatással, nekem inkább az az érzésem, ha belefutok egy-egy ilyen gondolatba hogy bármit, csak ezt ne, mert azonnal lejövök az életről. Az egészséges életmód pedig mindenképpen követendő, de talán ezt nem hibásan kivitelezett, izületgyilkos tornagyakorlatokkal és szójaliszttel teli pékáruval kéne propagálni. Azt sem nagyon tolerálom, ha valaki agresszívan a közönség képébe tolja az  életét. Mindenki döntse el, mennyit tart ebből valósnak és igaznak. Én nem sokat.

Szóval ez az egész “érd el a célod”-bullshit, nekem ezen a módon értelmezhetetlen. Önjelölt trénerekkel, kamu “szakértőkkel” nem tudok mit kezdeni, nekem ők nem példaképek. Ha nincsen egy olyan végzettségük, ami a szaktudásukat igazolná, nekem ugyan hiába lökik a dumát. Nem tudom komolyan venni őket. Itt nem autóalkatrészek gyártásáról van szó, ahol a betanított munka működőképes dolog: emberi lelkek, életek forognak kockán. Hazugság, ha azzal áltatják az embereket, hogy puszta lelkesedéssel meg lehet úszni  a nagyon komoly önmunkát. Nem lehet. De nem is kell. Az a legjobb az egészben. A ráébredések. Ahogy tisztul a kép. Ahogy a saját szemed láttára alakulsz át. 

A lényeg: nem, nem lehet belőled bárki és bármi. Nem igaz, hogy csak elhatározás kérdése, hogy bárki vagy bármi lehess. Viszont: egy jó pszichológus vagy coach segítségével rájöhetsz, hogy mi az, amiben igazán tehetséges vagy és haladhatsz abba az irányba (és nagy valószínűséggel az a dolog azért nem most bukkan fel először az életedben). Önmagában az “érd el a célod” szép gondolat, csak a legtöbb ember azt sem tudja, hol kezdjen hozzá. Hogy MI az a cél. Mert ennek meghatározása nem egyszerű dolog. Ahhoz, hogy a célok meghatározása és elérése ne csupán bullshit legyen, több kell - ehhez pedig igazi szakértők, segítők szükségesek. Rengeteg jó szakember - pszichológus, coach, stb - van, akiknek papírjuk van a szaktudásukról és évek tapasztalata a hátuk mögött. Ők tudnak segíteni és olyan megoldásokat javasolni, amik valóban működnek. Ha megvan, hogy miben vagy igazán tehetséges és igaz szívvel, tiszta lélekkel, a megfelelő tudással felvértezve belevágsz, akkor azon a területen - nem számít, hogy hány éves vagy és eddig mit csináltál - robbanthatsz. Meglehet, sőt, valószínű, hogy tanulnod kell ehhez. Iskolarendszerben vagy autodidakta módon. Nem valószínű, hogy ingyen jön a siker és azonnal. Tenned kell érte. De annál értékesebb lesz, ha megkapod.

Nekem egész életemben az volt a vágyam, hogy énekesnő legyek. Ebben csak a hangom gátolt meg :) . Meglehet, hogy ha húszévesen elkezdtem volna képezni magam, lehettem volna egy közepes énekes. De most, közel a negyvenhez már ennek nincs értelme ezt be kell látni. Nem fogok arra ébredni, hogy fantasztikus tehetség vagyok - a közönség sem lenne vevő a produkciómra. Susan Boyle-ok ritkán születnek. Van viszont más, amiben több tehetséget kaptam és ez az írás, a beszéd, minden, ami kommunikáció. Fel kellett ismernem, hogy én ebben kaptam többet. Viszonylag későn érő típus vagyok, 30 évesen írtam az első cikkemet. Nemrég végeztem a főiskolán kommunikáció szakon. Lehettem volna híres énekes? Dehogy. Viszont, ha most még nem is vagyok ismert író (bár ki tudja, mit hoz még a jövő), örömömet lelem az írásban és ez a világ legjobb dolga. Tettem érte, tanultam, pluszmunkát vállaltam - és sikerült. Nem volt könnyű, nem volt ingyen. Kellett az elhatározás. De az elhatározás csak az első lépés volt! A lényeg, az csak utána jött.  A munka, a tett. Ahelyett, hogy bullshitekre pazarlod az idődet, inkább tanulj és cselekedj. Mindenki tehetséges valamiben. Jó, ha minél előbb felismerjük, hogy miben, de igazán sosem késő. 

És persze, mindenkinek szüksége van olyan emberekre, akik irányt mutatnak, nekem is van egy csomó ilyen ember. Megvannak, akik a fő igazodási pontokat adják. Vannak céljaim is: olyan, amit már elértem és olyan, amit majd ezután fogok. Jól jön a motiváció. Csak a bullshitet ne. Azzal nem tudok mit kezdeni.

(Cikkünk 2017. október 26-án jelent meg.)