Egy kedves munkatársnőm azt mondta nekem, hogy én egy igazi csodabogár vagyok. Meglepve és kissé riadtan kérdeztem, hogy ezt jó vagy rossz értelemben gondolja. Megnyugodtam és jól is esett, amikor rávágta, hogy határozottan a legjobb értelemben. Mégsem tudtam aznap már másra gondolni, mint arra, hogy mások hogyan látnak engem és valóban csodabogárnak gondolnak-e.

Önismereti tréningen találkoztam azzal a feladattal, ami arról szól, milyen rejtett és látható dimenzióink vannak. Van egy olyan dimenziónk, amit látunk magunkból és mások is látják. A második, amit mi tudunk magunkról, de mások nem látják. A harmadik, amit mások látnak bennünk, de mi nem látjuk saját magunkban. És végül a negyedik, a magunk és mások előtt is rejtett tulajdonságaink. Nagyon szívesen részt vennék egy olyan kísérletben, ami arról szólna, hogyan lát engem egy teljesen ismeretlen ember. Vajon milyen benyomást tennék rá? Milyen szociális, társadalmi, családi és anyagi helyzetbe helyezne, csupán az első benyomás alapján? Persze, szervezetlen keretek között nem szólíthatok le idegeneket az utcán, ezt én is tudom. Pedig jó buli lenne.

De térjünk vissza a csodabogárhoz. Talán szellemileg vagyok az? Mindig kilógtam a sorból. Kezdjük ott, hogy 7-8 hónaposan már beszélni kezdtem, 13 hónaposan mondókáztam. Ötéves koromra írtam és olvastam. Ennek ellenére az általános iskolában elkallódott a tehetségem, mert senki sem volt, aki odafigyelt volna rám. Lehettem volna csodagyerek, de csak egy nehezen kezelhető, halmozottan hátrányos helyzetű gyerek lettem. Az senkinek nem tűnt fel, hogy tulajdonképpen nulla tanulással csináltam végig az általános iskolát. Nekem elég volt az a tudás, ami csak úgy rám ragadt, nagyjából közepes eredményhez, míg más ennyiért is vért izzadt. Néhány tárgyból persze jobb voltam, nyelvtanból már alsó tagozatban kijavítottam a tanárt. A szüleim sosem vártak tőlem sokat. Én sem magamtól, mert nem volt fogalmam arról, hogy úgy is lehet. A középiskolát estin végeztem, gyorsított képzésen. Majdnem harmincan kezdtük, nyolcan mentünk érettségizni. Köztük voltam. A főiskolát már egészen felnőtt fejjel csináltam. Itt már kijött a maximalizmusom, a négyes érdemjeggyel ritkán voltam elégedett. Hajtottam az ötösökre. Gyakran meg is kaptam. Sok dologra van rálátásom, széles érdeklődési kör jellemez. A külön-külön szerzett információkat össze tudom rakni egy nagy egésszé, el tudom helyezni a tudás kis szeleteit egymáshoz képest térben és időben. Kattognak a fogaskerekek az agyamban, állandóan a megoldást keresve.

Vagy inkább külsőleg? Dundi, szemüveges, 38 éves nő vagyok. Szinte teljesen ránctalan, alabástromfehér bőrrel, hollófekete hajjal. Mint egy dundi Hófehérke. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok olyan szépséges. Jobb napokon, ha eleget aludtam és jó a sminkem, nem vészes a helyzet. De egy fáradt napon nem vagyok túl szépnek mondható. A túlsúly rejti a ráncokat, de a testem olyan, mint a kelt tészta. Egy pihepuha szeretetgombóc vagyok. A ruháim elég konzervatív darabok. Nem túl drágák, de van köztük pár minőségibb darab. Már huszonévesen sem hordtam például edzőcipőt a hétköznapokra, vagy narancssárga zoknit a farmerhoz. Szeretem, hogy a koromnak megfelelően öltözöm. Nem veszek fel tiniknek való ruhadarabokat. Van egy gyönyörű, ezüst karkötőm, amire ezüstből készült charmokat lehet fűzni, az életünk meghatározó történéseinek emlékére. Szeretném, ha az emberek ezt a karkötőt meghatározó jegyemként azonosítanák, mert nagyon szeretem. Nem, talán külsőleg nem vagyok csodabogárnak mondható. Nem vagyok átlagos, de nem is különbözöm nagyon.

Lelkileg viszont abszolút az vagyok. Állandóan keresem az új dolgokat. Más az én koromban már ki van égve, én meg még hajszolom az új tanulnivalókat, a tudást, az információt. Folyton várom az elismerést, a visszajelzést - de ritkán kapok annyit, mint szeretném. Kitartó és jó teherbírású vagyok. Érdekel a spiritualitás, elég ezo vagyok. De fontos számomra, hogy a gyakorlatiasság és a spiritualitás egyensúlya meglegyen. Tartós barátságaim vannak, fontos számomra a családom, ami a testvéreimet jelenti, meg a pici keresztfiamat, aki a mindenem. Olykor úgy érzem, elhibáztam az életemet azzal, hogy nem lett saját családom. Aztán meg rájövök, hogy sok dolgot csak így tudtam megélni, és valószínűleg sosem tudtam volna igazán megismerni önmagam és szembenézni a hibáimmal, megélni a sikereimet, ha családom lett volna. Van, akinek család mellett is sikerül. Nekem nem biztos, hogy ment volna. Szeretem a sztorijaimat mesélni az embereknek, szóban és írásban is. Biztos, hogy van ebben valami csodabogárság. De eléggé egyensúlyban vagyok magammal és a világgal, úgyhogy nem zavar.

Vannak olyan dolgaim, amik talán furcsák. Másfél évesen ordítottam, ha koszos lettem és azonnal át kellett öltöztetni. A mai napig utálok olyan helyzetbe kerülni, ami nem higiénikus és koszos lehetek tőle. Nem utazom, mert ragaszkodom, hogy ott legyenek körülöttem a mindennapi dolgaim. Nem mentem bele a Balatonba még soha. Függök az okostelefonomtól, de olykor félredobom és nem foglalkozom vele. Szeretek üveggel dolgozni: festeni, gravírozni. Egyik legnagyobb gondom a világgal, hogy az élet rövidebb annál, semhogy az összes létező könyvet elolvashatnám. Imádok főzni, egyfajta transzállapotként élem meg minden pillanatát. Linuxot használok, mert ingyenes, egyszerű és mégis különleges. Szeretek olyan termékeket használni, ami nem mindennapi, ezért gyakran rendelek külföldről. 1996 óta rajongok Robert Miles-ért, akinek akkor volt egy nagy és két kisebb slágere, én meg a mai napig nem tudok leakadni róla. Furcsa dolgok? Lehet. De mindenkinek vannak furcsa dolgai, nem? :)

Mellesleg, aki csodabogárnak nevezett, az egy édes, harsány, vagány, bővérű csajszi, aki maga is egy csodabogár. Szóval, ha valakitől, akkor tőle határozottan dicséretnek veszem. Egyikünk sem átlagos, középszerű nő. Különbözni nem ciki, ha szeretetből, belső erőből és kitartásból fakad. Ugye? 

(Az írás 2017. április 22-én jelent meg.)